Hálaadás – Thanksgiving

←← BACK Indiánok

Fejléckép: Az Első Hálaadás Credit: Jean Leon Gerome Ferris (1863-1930)

“Teremtő, nyisd ki a szívünket
a békéért és a gyógyításért minden ember között.
Teremtő, nyisd ki a szívünket,
hogy biztosítsuk és védjük a Föld minden gyermekét.
Teremtő, nyisd ki a szívünket,
hogy tiszteljük a Földet és a Föld minden ajándékát.
Teremtő, nyisd ki a szívünket,
hogy kizárjuk a kirekesztést, az erőszakot és a félelmet.
Köszönjük a mai nap és minden nap ajándékát.”

Alycia Longriver őslakos Micmac indián verse (ÉK-Woodlands, Kanada 1995).
Longriver részt vett a “Sunbow 5 Walk 1995”-ön, melynek során az indiánok egy kis csoportjával
Cape Cod-ból (Massachusetts) Kaliforniába, több mint 3000 mérföldet gyalogolt több mint hét hónapon át.
“Az út során beszéltem más csoportokkal is és imádkoztam 15 millió lépésen át az emberek és a Föld gyógyulása érdekében.
Azonban a séta után rájöttem, hogy mindaz, amit a Teremtőtől kértem már megvan csak ki kell nyitni a szívünket, hogy beengedhessük az ajándékát.”

A Hálaadás Napja a legfontosabb amerikai ünnep, talán még a Karácsonynál is fontosabb és egyben az advent és a karácsonyi vásárlás kezdete is, mivel a másnapi Fekete Péntek a leárazások miatti vásárlási őrület napja. Azonban a mai amerikaiak többsége a Hálaadás ünnepének már csak a fehérre meszelt eredetét ismeri. Talán még ezt a mítoszt sem ismerik pontosan, a valós történettel pedig, kevés kivételtől eltekintve, szinte egyáltalán nincsenek tisztában. A tévhitek, a történelemhamisítás és megannyi ellentmondás dacára mégis pozitívum az, hogy ilyenkor, minden év novemberének negyedik csütörtökén családok milliói gyűlnek össze, gyakran nagy távolságokat megtéve az ország minden részéből, hogy együtt ünnepeljenek a négynapos hétvégén. Lényegében a Hálaadás mára a család, a pulyka és a foci szinonímájává vált. Sokszor említik a Pulyka Ünnepeként is, mert hagyományosan ilyenkor gőzölög és illatozik a családi vacsoraasztalon a pulyka a hozzá külön felszolgált töltelékkel (stuffing), a krumplipüré vagy édesburgonya, zöldbab, tőzegáfonyaszósz (cranberry sauce) és az elmaradhatatlan sütőtök pite (pumpkin pie).
Elnöki Kegyelem a Pulykának – Presidental Turkey Pardon
Az ünnepre szánt pulykák közül egy (vagy néha kettő) szerencsés kiválasztott madár elnöki kegyelmet kap és megmenekül a kés alól. Az elnöki kegyelem gyakorlása érdekes Fehér Házi tradíció és az utóbbi években egyre inkább az amerikai közvélemény figyelmének középpontjába került. Hagyománya egészen Abraham Lincolnig vezethető vissza, akinek elnöki háztartásába már egy évvel korábban megérkezett a nevezetes madár. Az ünnepi asztalra szánt pulyka azonban egyszer szerencsésen megúszta a Hálaadást, sőt a karácsonyi ünnepeket is Lincoln fiának, Tadnek köszönhetően, aki hathatós szószólónak bizonyult a pulyka védelmében. Nem tudjuk, hogy ez a gyakorlat a következő évtizedekben hogyan folytatódott. A hagyomány Harry Truman elnököt tartja a következő, kegyelmet gyakorló államfőnek, de ezt csak sejtik. John F. Kennedy az, akiről biztosan tudjuk, hogy 1963 novemberében hivatalos kegyelmet gyakorolva – “Hagyjuk futni!” – mondta, nem a felajánlott pulykát süttette meg. Az első hivatalos pulyka-megkegyelmezési ceremóniát 1989-ben az idősebb George Bush elnök tartotta. Aztán a 18 hét alatt 18 kilósra gyarapodott Abe és Honest kapták meg Barack Obama elnök kegyelmét, de csak egyikük, Abe nyerte el a Hálaadásnapi Nemzeti Pulyka megtisztelő címet, amelyet 2012 óta az amerikaiak online szavazatai alapján ítélnek oda. A pulykák többsége azonban nem ilyen szerencsés. Az Egyesült Államokban 2014-ben 236,6 Mió pulykát dolgoztak fel, közülük 37 Mió hálaadásnapi sültként végezte. Hálaadás idején több pulykasült fogy, mint karácsonykor és húsvétkor együttvéve, de ássunk bele a részletekbe…

A Mítosz – The Myth
Az anglikán protestáns egyház üldöztetése elől menekülő, összesen 106 puritán hívő, kereskedő és pap, a Zarándok Atyák (Pilgrim Fathers), 1620. szeptember 16-án kihajózott a négyárbócos Mayflower hajóval az angliai Plymouth-ból. Olyan helyet akartak keresni maguknak az Újvilágban, ahol szabadon gyakorolhatták vallásukat. Később a Mayflower a szabad vallásgyakorlás jelképe is lett. A több mint két hónapos hajóutat követően november végén, a mai Massachusetts állambeli Cape Cod öbölben vetettek horgonyt. A hosszú hajóút alatt egy ember halt meg és egy gyermek született, aki az Oceanus nevet kapta. Ám a remélt bőség helyett kopár föld és hideg fogadta őket az Újvilágban. Az év végéig a hajón maradtak, de a zord és hosszú Új-AngliaNew England az USA északkeleti részén található földrajzi régió, mely Connecticut, Maine, Massachusetts, New Hampshire, Rhode Island és Vermont államokat foglalja magába. Legjelentősebb városa Boston. A kolóniák az Új-Anglia Konföderációban tömörültek 1626. május 4-én. Ebből az időből való az amerikaiakat illető “yankee” elnevezés is. -i tél elmúltával csak 53-an érték meg a tavaszt. Skorbut, tüdőgyulladás és tuberkolózis végzett velük. A következő év márciusában, miután feltérképezték a partot, megalapították az első kolóniát az angliai kikötőről elnevezve, Plymouth néven. A viszontagságokkal teli első hónapokban az akkor ott élő Wampanoag, Patuxet és Abenaki indián törzsek tagjai siettek a nélkülöző, tájékozatlan jövevények segítségére. Később megtanították őket a számukra addig ismeretlen kukorica, bab, sütőtök és burgonya termesztésére, melyek az ehető és a mérgező növények, hogyan csapolható meg a juharfa, mely halakat érdemes kifogni a folyóból és hogyan ejthető el a vadpulyka és a szarvas. Egyszóval, hogyan kell túlélni az Újvilágban. Az 1621-es ősz bőséges termést hozott a telepesek számára. Örömükben, hogy a közelgő telet sikerül majd átvészelniük, hálát adva Istennek, nagy ünnepséget rendeztek hasonlóan az indiánokhoz. Így a több napig tartó összejövetelre William Bradford, Plymouth akkori kormányzója a környékbeli indiánokat is meghívta, akik menüjében szarvas, szárnyasok és kukorica szerepelt. A hagyomány ezt az eseményt tekinti a hálaadási ünnep megszületésének, bár a történészek korábbi hálaadásokról is tudnak. A következő években, évtizedekben rendszeressé váltak, és egyre jobban elterjedtek az új-angliai telepesek hálaadó aratási, betakarítási ünnepei. Az Egyesült Államok függetlenségének 1776-os kinyilvánítása után a Kongresszus javaslatot tett egy évente tartandó, az egész nemzetre érvényes hálaadási napra, melyet az első elnök, George Washington 1789-ben deklarált is, de még ez után sem tartották egységes módon és időben az USA-ban az ünnepet. Országos csak 1863-tól lett, amikor Abraham Lincoln elnök, keresve a polgárháború borzalmai közt a nemzet egyesítésének módozatait, hálaadási proklamációt adott ki, amelyben november negyedik (általában utolsó) csütörtökét a Hálaadás napjává nyilvánította az USA összes akkori államában.
A Valóság – The Reality
A történelmet mindig a győztesek írják és ez az Államokban sincs másképp. A Mayflower és a boldog Zarándok Atyák a barátságos indiánokkal ill. az első telepesek történetének egészen a legutóbbi időkig az idilli változatát tanulták meg a gyerekek a tankönyvekből. A valós történet azonban nem 1620-ban, hanem 1614-ben kezdődött, amikor angol, ekkor még csak felfedezők egy csoportja rabszolgának szánt Patuxet indiánokkal teli hajóval visszatért Angliába. A himlőt maguk után hagyták az Újvilágban. Így azoknak nagy része, akiknek sikerült elkerülni az angliai „kirándulást”, elpusztult. Mire a zarándokok megérkeztek a Cape Cod-öbölbe (Massachusetts), csak egy élő Patuxet törzsbéli indiánt találtak. Ő volt Squanto, aki túlélte a rabszolgaságot Angliában. Visszatért az Újvilágba és mivel kiválóan beszélte az angol nyelvet, ő segített a zarándokoknak megtanulni hogyan termesszenek kukoricát, hogyan és mire vadásszanak stb. Tárgyaló közvetítőként tárgyalásokat folytatott a békeszerződésről a Zarándokok és a Wampanoag Nemzet között. Ahogy híre ment az újvilági Paradicsomnak egyre több vallási puritán és telepes érkezett Új-Angliába. Mivel nem láttak kerítéseket, úgy vélték, hogy „közterületen” vannak. Elfoglalták a földeket és a fiatal benszülötteket elvitték Nyugat-Indiába rabszolgának. Ellentétben a Wampanoag törzzsel, a Pequot Nemzet nem fogadta el a békeszerződést és ellenállt. A Pequot törzs elleni, egyike volt a legvéresebb indiánok ellen intézett támadásnak. 1637-ben a jelenlegi Connecticut Groton közelében több mint 700 férfi, a Pequot törzs női és gyermekei összegyűltek az éves Zöld Kukorica Fesztiválra. Az ezt megelőző órákban az alvó indiánok sátrait angol és holland zsoldosok vonták körül felszólítva őket, hogy jöjjenek elő. Őket agyonlőtték, míg a rémült asszonyokra és gyerekekre rágyújtották a falut. Másnap a Massachusetts öböl kolóniájának kormányzója kihirdette: Ez a Hálaadás Napja, mert meggyilkoltunk 700 fegyvertelen férfit, nőt és gyermeket. A mészárlás a mostani Stamfordban (Connecticut) történt és ezt követően az egyház bejelentette a “hálaadás” második napját is, hogy megünnepeljék a gyülekezetek a pogány vadak felett aratott győzelmet. Az ünneplés során a bennszülöttek fejét rúgdalták az utcákon, mint a futballabdát. Még a Wampanoagok, akikkel addig barátságban éltek és kereskedtek, sem menekültek meg az őrülettől. A betegségek, melyeket behoztak a telepesek, ekkorra már rendesen megtizedelték a törzs népességét. A vezetőjüket Massasoit-ot lefejezték, a feje pedig trófeaként, Plymouth-ban egy oszlopra tűzve 24 évig volt látható… és ez még csak a kezdet volt. Jamestown Szükséges megjegyezni, hogy Pedro de Zúñiga térképe alapján (James Erőd ca. 1608) a legeslegelső kolónia nem Plymouth, hanem a kb. 1100 km-re délebbre fekvő Jamestown (Virginia Colony lásd TÉRKÉP) volt, melyet 1607-ben alapítottak. Jamestown 1699-ig volt Virginia fővárosa amikor is a kormány átköltözött Willamsburgba/VA.

Massasoit, a wampanoagok törzsfőnökének szobra, aki barátja és segítője volt a zarándokoknak az 1621-es érkezésüket követően. Kansas City, Missouri

Ellentmondás – Controversy
A Hálaadás Napja nem mindenkinek ünnep Amerikában. Kisebb mértékben az afroamerikai, nagyobb mértékben az őslakos indián népesség az, amelyik nem ünnepel ilyenkor. A jelenlegi helyzet az, hogy némelyik kisebbséget kísérti a Hálaadás. Sőt, a 350. évforduló kapcsán 1970 óta a new-englandi indiánok UAINE (ca. 110.000 őslakos) Nemzeti Gyásznap-ként élik meg és békés felvonulással emlékeznek. Némelyik csoport/törzs pedig ugyanúgy ünnepel, mint a nemzet többsége. Az a tény, hogy az UAINE gyászol ezen a napon, kérdést vet fel minden társadalmilag tudatos amerikai számára: vajon ünnep-e a Hálaadás és vajon a natív amerikaiak egy része miért ünnepli mégis, míg mások nem? A Hálaadás ünneplésére vonatkozó döntés tehát még az indiánokat is megosztja. A pro és contra ellentmondásokat az utóbbi években az iskolai tankönyvek és az oktatás próbálja feloldani és ebben maguk az indiánok is segítenek. 🙂 Jacqueline Keeler, navaho/yankton sziú író-aktivista ír arról, hogy a Navaho Nation miért ünnepli a Hálaadást. Szerinte ők, mint túlélők, szerencsésnek tekintik magukat: “Az a tény, hogy sikerült túlélnünk a tömeggyilkosságot, a kényszerű áthelyezést, a földjeink elvételét és más igazságtalanságokat, hogy képesek vagyunk megosztani és átadni az épségünket, lehetővé teszi a gyógyulást és ezért hálásak lehetünk.” Ez a Hálaadásnak egyfajta revizionista felfogása, mert mint mondja – “Számos olyan törzs volt, mely önzetlenül adott a jövevényeknek, mert úgy gondolta, hogy ezzel tiszteletet érdemel ki magának.” A díjnyertes szerző, Sherman Alexie író, költő, filmkészítő (Spokane és Coeur d’Alene törzs, WA) szintén ünnepli a Hálaadást: “Amikor a Hálaadás szellemében érezzük magunkat, meghívjuk az összes elkeseredett, magányos, a közelmúltban elvált vagy megbántott fehér barátunkat, hogy jöjjenek velünk…” Ezen felfogás szerint ezek a törzsek, ellentétben a fehér amerikaiakkal, nem a hódításra emlékeznek, hanem a valamikori, befogadó Wampanoagok adakozására és nagylelkűségére. Szerintük a gyerekek is szívesebben tanulnak ez utóbbiakról, mint az indiánok felett aratott véres győzelmekről. Ez a változás régóta esedékes, mert minden gyermek megérdemli az igazságot, az értelmes tanulságokat és humanitárius fejlődéséhez a támogatást. Chuck Larsen ojibwa/irokéz indián, állami iskolai tanár és történész írja – “Egy indián tanár számára a Hálaadás tanítása soha sem volt egyszerű. Néha úgy éreztem, mintha túl sokat tudnék a zarándokokról és az indiánokról. Minden évben szembesültem azzal a szakmai és erkölcsi dilemmával, hogy becsületesen tájékoztassam a gyerekeket és elkerüljem a történelmi torzításokat vagy a faji és kulturális sztereotípiákat.” Az Understanding Prejudice (Az előítélet megértése) szervezet ajánlásaival már számos iskolában előrelépés van a revizionista Hálaadás-tanítás érdekében. Ebbe a folyamatba a szülőket is bevonják arra ösztönözve őket, hogy gyermekeiket befolyásolva azok egy előítéletmentes és történelmileg valós képet kapjanak az ünnepről. Nem különben arról is, hogy miért vannak olyan családok, ahol nem ünneplik a Hálaadást. A lényeg a mitologizálás lebontása. Akár örülsz, akár gyászolsz, a fontos az, hogy kezdeményezd a beszélgetést az ünnep eredetéről és nem csak a zarándokok szemszögéből nézve. Tudd meg, hogy kik voltak a valamikori Wampanoagok és mit jelent a mai amerikaiaknak ill. a mai észak-amerikai indiánok számára a Hálaadás.
Referenciák
Waking Times
A Hálaadás valódi története Manataka American Indian Council
Az első Hálaadás valódi történetét tanítod? Education World
Squanto története en.wikipedia.org
A Hálaadás igaz története Business Insider
Kik ünneplik és kik nem ünneplik? ThoughtCo.
Miért nem ünnepli mindenki? Independent
Jamestown, VA története en.wikipedia.org
A sötét és megosztó Hálaadás-mítosz The Atlantic
Hálaadás-mítosz thruthout.org

←← BACK Indiánok

Híres Indiánok – Famous Native Americans

←← BACK Indiánok

Ismert indián emberek, akik nagy hatást gyakoroltak a társadalomra híres vezetőként vagy valami jót és hasznosat tettek/tesznek a világnak vagy törzsüknek. További neves natív amerikaiak megtalálhatók az oldalsáv szócikkei között is.


Wesley Studi (sz. 1947, Nofire Hollow, Oklahoma) cherokee színész, producer (Zimbio.com)

  • William Apess (1798-1839) Pequot indián, író, aktivista és metodista lelkész. Utazó lelkész volt, aki segített bárkinek, illetve több indián lázadásban és tüntetésben is részt vett.
  • Black Elk (Hehaka Sapa, 1863-1950) oglala sziú indián, álomlátó, író. Haláláig a népéért küzdött, csatákban is részt vett. Meggyőződése volt, hogy ő vezeti népét vissza az ősök útjára.
  • Ward Churchill (1947-) író, politikai aktivista, etnikai professzor. Indiánjogi képviselő.
  • Elizabeth Cook-Lynn (1930-) dakota szerkesztő, költő, író, tudós, aki a törzsek szuverenitásáért küzdött a politikában.
  • David Cusick (ca. 1780-ca. 1840) tuscarora indián, író és művész, aki megírta az indiánok teremtéstörténetét, mitológiáját, stb.
  • Vine Deloria, Jr. (1933-2005) sziú, író, teológus, történész, aktivista. A sztereotípiák ellen küzdött és részt vett a kongresszus munkájában, az indiánok képviseletében.
  • Charles Eastman (Ohiyesa, 1858-1939) dakota indián, orvos, író, reformer. A politikában a fiatalok jövőjéért küzdött, megírta az USA történelmét indián szemszögből.
  • Geronimo (1829-1909) apacs harcos, aki háborút indított az európai telepesek ellen.
  • Handsome Lake (Ganiodajo, 1735-1815) irokéz vallási vezető, aki az irokéz indiánok vallásáért ill. hagyományaik felélesztéséért küzdött.
  • Joy Harjo (1951-) muscogee indián, költő, zenész, akit az indián művészet felélesztőjének tartanak. Munkáiért rengeteg díjat kapott.
  • Francis La Flesche (1857-1932) osage indián, az első indián etnológus. Az indiánok antropológiáját, stb. vizsgálta, díjakat kapott érte.
  • Lozen (1840-1887) apacs látnok, aki a törzsfőnök Victorionak a húga volt. Tudását arra használta, hogy az ellenség lépéseit kifürkéssze, és így testvére harcosait segítse, de ő maga is nagy harcos volt.
  • Victorio (1825–1880) apacs törzsfőnök, a látnok Lozen bátyja. Az apacs háborúk kiemelkedő alakja volt.
  • Dr. Joe Medicine Crow (1913-2016), crow indián, 102 éves korában elhunyt utolsó háborús vezető (War Chief), történész, antropológus, író. 1943-46 között az amerikai hadseregben szolgált, katonai karriert ért el. Kitüntetések: Elnöki Szabadság-érdemrend, Bronz Csillag, Francia Köztársaság Becsületrend.
  • Wilma Pearl Mankiller (1945-2010), Cherokee Chief of Chiefs (1985-1995) politikai aktivista, aki hangot adott a hangtalanoknak. 10 éven át a Cherokee Nemzet törzsfőnöke (Principal Chief) volt.
  • Russell Means (1939-2012) oglala sziú aktivista, politikus, színész, zenész és író. Az indiánmozgalom vezetője volt, szerepelt az Utolsó mohikán c. filmben és CD-t is adott ki.
  • N. Scott Momaday (1934-) kiowa indián, író. Munkásságáért megkapta a Pulitzer-díjat.
  • Mountain Wolf Woman (Kéhachiwinga, 1884-1960) ho-chunk indiánnő, író, aki vándorolva őrizte meg függetlenségét és alakította saját vallását.
  • Mourning Dove (Humishuma, 1888–1936) írónő, aki egyike volt az első indián szerzőknek, aki indiánokról írt. Kevert indián, ám ő inkább okanagan-nak mondta magát.
  • Opothleyahola (ca. 1778-1863) muscogee törzsfőnök volt és kiváló szónok a 19. században. Az Amerikai Polgárháború során az Unió oldalán harcolt osztagával.
  • Osceola (1804-1838) 19. századi creek indián vezető, aki háborúba vezette törzsét a Seminolékat, amikor a kormány el akarta venni a földjeiket.
  • Crazy Horse (Őrült Ló, ca. 1842-1877) sziú harcos, aki felkelést indított az amerikaiak ellen, amit meg is nyert.
  • Pocahontas (1595–1617) powhatan indián hercegnő, aki 1607-ben megmentette a telepesek életét, később indián-hercegnőként Angliába utazott az indiánok képviseletében.
  • Alexander Posey (1873–1908) muscogee költő, humorista, újságíró és politikus.
  • Sánta Őz (Tahca Ushte, John Fire Lame Deer, 1900–1976) sziú sámán, akinek önéletrajzi könyvéből ismerjük az indián szellemvilágot, vallást, rituálékat, stb.
  • Seattle törzsfőnök (1786-1866) a suquamish és duvamis törzsek vezetője volt, igyekezett a fehérekkel együttműködni és keresni a közös pontokat. Igazából a népét akarta asszimilálni.
  • Luci Tapahonso (1953-) navajo írónő, költőnő.
  • Ülő Bika (Sitting Bull, 1831-1890) sziú harcos, aki felkelést indított az amerikaiak ellen, amit meg is nyert.
  • Sarah Winnemucca (ca. 1844-1891) 19. paiute századi aktivista, politikus asszony. Tanárként az indián gyermekeket szerette volna oktatni, illetve a fennmaradásukért küzdött.
  • Sequoyah (ca. 1767-1843) létrehozta a cherokee szótárt és ABC-t.
  • Álló Medve (Standing Bear, 1834–1908) ponca törzsfőnök, aki sikeresen érvelt a bíróságon az indiánok jogai mellet. Ez egy igen felkavaró bírósági ügy volt az indián kultúrában.
  • Carter Revard (1931-) osage indián, költő, író, tudós. Az indián kultúra kutatója és szószólója volt, előadásokat tartott a témában és több díjat is nyert.
  • John Rollin Ridge (Yellow Bird, 1827-1867) cherokee indián, aki az első indián származású író volt.
  • Sacagawea (1788-1812) lemhi shoshone asszony tolmácsként és útmutatóként segítette Lewis és Clark expedícióját. É-Dakotától a Csendes-óceánig 1804 és 1806 között több ezer mérföldet utazott velük.
  • Tecumseh (1768–1813) shawnee (Sóni) indián, aki háborút indított az európaiak ellen.
  • Charlene Teters (1952-) spokane indián, művésznő, akinek 21 kiállítása volt már. A rasszizmus ellen küzd a sportban és a médiában egyaránt.
  • James Welch (1940–2003) blackfeet (feketelábú) indián, író és költő. Munkáiért díjakat kapott.
  • Wolf Robe (Honehevotomah, 1838–1910) cheyenne indián törzsfőnök, aki békeérdemrendet kapott a munkájáért.
  • Ofelia Zepeda (1952-) tohono költőnő és nyelvészprofesszor. Célja az indián nyelvek megőrzése, felélesztése.
  • Zitkala-Sa (1876-1938) sziú költőnő volt, aki kultúrával képzett hidat a nemzetek között, zenélt, tanított, szerkesztett. A politikában küzdött az indiánok jogaiért.
  • ←← BACK Indiánok

    Rabszolgatartó indiánok – Slave Ownership of Indians

    ←← BACK Indiánok


    Az afroamerikai és az indián népesség egymással való biológiai és kulturális kötődése az amerikai közgondolkodásból (az európaiból meg pláne) teljesen kimaradt, ezért mindenképpen érdemesnek tartottam erről a témáról is nyitni egy oldalt. Kevésbé ismeretes, hogy az európaiak Újvilágba történt érkezése előtt már az indián törzsek is tartottak rabszolgákat. Az 1600-as években az angol gyarmatosítók az indiánokhoz hasonló módon kezelték rabszolgáikat. A mester és a rabszolga együtt dolgozott a mezőn, idővel a rabszolga elnyerte szabadságát, majd kikerülve a szélesebb társadalomba annak prominens tagja lehetett stb. Ez idő tájt az őslakos indiánok csak ritka esetben csatlakoztak a fehérek kultúrájához, rabszolgáikat pedig teljesen eltérő módon kezelték. Az amerikai őslakos-változat rabszolgái a hadviselés során ejtett foglyok voltak, akiket vagy integráltak a törzsbe vagy megölték őket. A rabszolgák státusza rendszerint nem volt örökös, és nem volt faji vonatkozása sem, mert végül a törzs tagjaivá váltak. Ez különösen a nőkre vonatkozott és szinte egyetemesen a foglyul ejtett gyermekekre. A férfiakat is befogadhatták a törzsbe, de rituálisan meg is ölhették őket. Ez amolyan, a szemet szemért (tit-of-tat) elv általánosan elfogadott módszere volt. A másik változat az európaiaktól átvett módszer volt. Voltak törzsek, melyek számos szokást, kulturális vonást vettek át az európaiaktól. Számukra a rabszolgatartás és kereskedés! is a gyarmatosítókhoz való alkalmazkodás, azok kultúrájának elfogadása volt. Ezzel pozicióukat próbálták megerősíteni, jobbá tenni a helyzetüket az európaiaknál. Viszont ellentétben a fehérekkel, ők együtt dolgoztak a rabszolgákkal. 🙂 Az 1700-as évek végétől az 1860-as évekig az Öt Civilizált Törzs mindegyike tartott rabszolgákat. 1835-re csak a cherokee családok 7,4%-ának már 1592 rabszolgája volt. Ez a szám magasabb volt, mint általában az akkori déli államokban, ahol a családoknak csak 5%-a tartott rabszolgákat. A cherokee rabszolgatulajdonosok vitték magukkal rabszolgáikat a Könnyek Ösvény-én is, amikor elűzték őket eredeti földjükről az Indian Territory-ra, Oklahomába. Azonban még a Cherokee Nemzeten belül is sok törzsi tag volt, akik nem támogatták a rabszolgaságot. Az egyik oldal rabszolgákat tartott és hivatalosan szövetkezett a Konföderációval a polgárháború idején és kevesen tudják, hogy ezidő alatt egyfajta mini-polgárháború is zajlott a Cherokee Nemzeten belül.

    Rabszolgatartás az USA-ban a polgárháború előtt CLICK A NAGYÍTÁSHOZ!(Wikimedia Commons)
    A kisebb, anti-rabszolgasági frakciót “Pins”-nek hívták. A legtöbb cherokee férfi csatlakozott a Konföderációhoz, de egy meglehetősen nagy kontingens csatlakozott az Unióhoz is azaz az Északiakhoz. Útjaik kb. Kansas állam határán keresztezték egymást, lásd a térképet. Szóval több szálon futottak az események és a rabszolgaság megszüntetésére már 1865 előtt is több emancipációs proklamáció és megengedő törzsi törvény látott napvilágot. Ilyen volt pl. egy 1825-ös, a Törzsi Tanács (Tribal Council) által hozott törvény, miszerint cherokee férfi házasodhat fehér nővel, mivel sok cherokee a törzsi közösségen kívül élt akár földművesként vagy iparosként. Az ilyen keresztházasságokból született gyermekek is a nemzet tagjai “lehettek”. Ugyanígy gyakori volt cherokee nők és fehér kereskedők közti házasság. Végül 246 évvel az első, afrikai rabszolgákkal érkező hajó, mely Jamestown, VA partjainál kötött ki, 1865 december 18-án, elfogadták az alkotmány 13. módosítását, melynek értelmében “Sem rabszolgaság, sem önkényes szolgaság, kivéve büntetésként a bűncselekményért a felet megfelelően elítélve, az Egyesült Államokon belül vagy bármely más, a joghatóságuk alá tartozó helyszínen nem létezik többé. A Kongresszus hatáskörrel rendelkezik arra, hogy ezt a cikkelyt megfelelő jogszabályok révén érvényesítse.” Hmm… így leírva jól hangzik…
    Csak érdekesség, hogy a rabszolgatartás egyik legexponáltabb állama Alabama, a Deep SouthA Deep South az Amerikai Dél kulturális és földrajzi régiója. Nem azonos az “Old South”-al (Öreg Dél), mely államok az alapító első 13 állam déli államai a brit kolónializálás után. Deep South államok: Alabama, Georgia, Louisiana, Mississippi. Különböző források ide sorolják még Florida, Tennessee és Dél-Karolina államokat is. azaz a gyapotállamok egyike, éppen ebben az évben csatlakozott 27. államként az USA-hoz. A rabszolgaság örökségének felszámolása több mint 100 év elteltével is az Államok egyik központi kérdése maradt, különösen a polgárháború utáni újjáépítés korában és az 50-60-as évek afroamerikai polgárjogi mozgalmai idején. A szabadságukat elnyerő rabszolgák megkapták a jogot a vezetéknév használatának méltóságára is. A 2000-es népszámlálás adatai szerint a történelmi Washington nevet viselő amerikaiak 90%-a afroamerikai származású volt. A történészek szerint a felszabadult rabszolgák közül sokan a szabadság kapuját elsőként megnyitó George Washington előtti tisztelet okán vették fel a nevet. Így vált a Washington név a “legfeketébb” családnévvé Amerikában. 🙂 Térjünk vissza az indiánok rabszolgáihoz… A polgárháború után tehát az indiánok fekete rabszolgái (Freedmen-ek) és azok leszármazottai szabaddá váltak, de egyben új ellentmondásokkal is szembesültek, mely téma a nagyközönség számára elég nehezen érthető. A “fekete” indiánoknak csak ritka esetben voltak törvényes cherokee felmenőik, mivel hivatalosan nem házasodhattak a Cherokee Nemzet indiánjaival. Ám egy kisebb részük mégis csak cherokee keverék volt, ahogy az afroamerikaiak egy része is rendelkezik az európai Y-DNA-örökséggel. Ez utóbbi variáció 🙂 a valamikori, a fekete nőkkel szembeni rendszeres, a fehér férfiak által elkövetet szexuális visszaélések következménye. Naívság lenne azt képzelni, hogy nem így van. Ennek okán került be az összefoglaló “colored people” kifejezés is az amerikai szóhasználatba, mely a népesség kevert állampolgáraira utal. A keveredés ma is gőzerővel tart 🙂 azzal a különbséggel, hogy szabadon megtehető és semmilyen jogilag vett diszkriminatív következménye nincs. A cherokee törzsi kódexekbe még a korrábinál is szigorúbb szabályokat foglaltak, ami a teljes jogfosztottságot jelentette a Freedmen-ek számára. Nem élhettek tovább az indián területeken, a keresztházasság törvénytelen volt, így az abból származó utódok is. Végül az Egyesült Államok kormánya és Tahlequah, Oklahoma között aláírt 1866-os szerződés megadta nekik és leszármazottaiknak a “Cherokeek Minden Jogát”. Így a közösség néhány ezer tagja cherokee állampolgár lett és számuk nemzedékeken át tovább nőtt. 2006-ban, 140 év után! azonban visszavonták tőlük a törzsi állampolgárságot, de státuszuk, mint “fekete” cherokee megmaradt. Ennek oka a törzsi alkotmány 2006-os megváltoztatása volt. A kötelező vérségi hányad foka törzsenként változó. Ma a cherokeeknál a legengedékenyebb, mert nincs mininimális vérkvantum-követelmény. Viszont a tag felmenői között lennie kell matrilineáris (anyaági) cherokee ősnek, akinek szerepelnie kell a törzsi tekercsek (Blood Roll: az összeírás 1907-ben fejeződött be) eredeti bejegyzései között, melyekben anno kb. 5000 Freedmen lett regisztrálva. A lényeg, hogy ma egy törzsbéli cherokee ereiben a valamikori keresztházasságok által csörgedezhet fehér, fekete, ázsiai és akár indiai vér is. Több kérdés és ellentmondás is felmerült a meglévő kritériumokkal kapcsolatban, melyekről hosszan lehetne írni. Csak egy a számos anomália közül pl., hogy a cherokee alkotmány (2006) kizárólag vérségi alapon tette lehetővé a törzsi állampolgárságot, ugyanakkor befogadtak olyan tagokat, akik csak csekély mértékben feleltek meg a feltételeknek. Miért érhet többet egy nagyon távoli származás, mondjuk 1/512 fehér-cherokee, mint egy régóta tartó, életvitelszerű törzsi hovatartozás és elkötelezettség? – vetődött fel a kérdés. Voltak cherokee-afroamerikai házasságból származó utódok, kiknek tagságát elutasították csupán azért, mert feketének látszottak. Az ellenzők szerint ez rasszizmus, ami megakadályozta a Freedmen-ek felvételét ill. a CDIB (Certificate of Degree of Indian Blood) regisztrációt. Az ok lehetett a törzsi vér felhígulásától való félelem. Bejátszhatott a nyereségféltés is, amit a kaszinófejezetben írtam le. A történet irónikus vége, hogy a washingtoni szövetségi bíróság (SCOTUS) 2017-es döntése szerint a valamikori cherokee tulajdonú rabszolgák leszármazottait (egyes források szerint ma már kb. 25.000 állampolgár!) is megilleti a törzsi állampolgárság, ideértve a hivatali tisztségviselést, a törzsi választásokon való szavazás jogát, a szociális ellátáshoz való jogot, jogot a törzsi egészségügyi ellátáshoz és a lakhatáshoz való hozzáférést. Az ítélet semmilyen egyéb vonatkozásban nem befolyásolja a Cherokee Nemzet függetlenségét és legjobb belátásuk szerinti jövőbeni döntéseit. Fellebbezés nem történt és a cherokee nemzeti főügyész megkönnyebbüléssel (én) fogadta a döntést. Minden jó, ha a vége jó! 🙂
    Referenciák
    Indián Rabszolgatartás/Native American Slave Ownership en.wikipedia.org
    Felszabadítás és Ellentmondás/Cherokee Freedmen Controversy en.wikipedia.org
    Voltak Rabszolgáik a Cherokeeknak?/Did the Native Americans Own Slaves? Quora
    Döntés a Freedmen-ek Cherokee Állampolgárságáról/Court: Right to Tribal Citizenship apnews.com

    ←← BACK Indiánok

    Skalp, skalpolás – Scalp, Scalping

    ←← BACK Indiánok


    A skalp, azon túl, hogy véres győzelmi trófea volt, az indiánok hitvilágának fontos részét is kifejezte. A skalp megszerzésével ugyanis megfosztják az ellenséget a szerintük mágikus erőt hordozó hajtól. Általánosan elterjedt vélemény, köszönhető a western filmek és kalandregények kábításának is, hogy kizárólag az észak-amerikai indiánok skalpoltak. Ez egy tévedés. A skalpolás nem indián találmány. Herodotosz feljegyezte i.e. 440-ben, hogy már a mai Dél-Oroszország területén élt valamikori szkíták is skalpoltak, majd a skalpot meglágyították és zsebkendőként használták. A skalpolást a középkori Európa és Ázsia is gykorolta. Például Anglia legalább 400 évvel megelőzte Észak-Amerikát. A Wessex-i gróf, Harold Godwine, már a 11. sz.-ban megragadta az ellenség fejét és bizonyítékul hazavitte a skalpokat. 🙂 A másik dolog, hogy csak egyes indián törzseknél volt szokás skalpolni. Ők voltak az irokézek, akiknél a hagyomány igen régi volt. A ca. 1325-ös Crow Creek-i mészárlásban, mely a Missouri folyó és a mai Dél-Dakota körzetben történt, a kb. 500 holttest 90%-ának koponyáján találtak skalpolásból eredő nyomokat. A legtöbb törzs az európai hódítóktól vette át a “módszert” és korábban nem is tudott róla. A mai tudósók egy része nem ért egyet azzal, hogy az európaiak érkezése előtt Amerikában ismerték volna a skalpolást. Ha mégis, akkor igen ritka lehetett és semmi esetre sem pénzügyileg szervezett véres kormányzati gyakorlat volt. A bérgyilkosok kifizetése a tömeges skalpszedésért csak egy volt a sokféle mód között, melyeket, mint az erőszak új szintjét az európaiak az indiánokkal megismertettek. Számos esetben az egymással rivalizáló európai frakciók hadviselésbe sodorták az indiánokat olyan telepesek ellen is, akikkel addig békében éltek. Az indiánokról szóló könyvek, újságok, folyóiratok és filmek szinte mindig azt mondták/ják, hogy az indiánok megragadták az áldozatok fejét és…, de szinte soha nem tesznek említést arról, hogy mit csináltak a fehérek. Mindkettő skalpolta a másikat azzal a különbséggel, hogy a fehér ember fizetett érte… Hmmm.

    Robert McGee, akit gyermekkorában skalpolt meg Kis Teknős (Little Turtle) sziú főnök 1864-ben (Photograph by E.E. Henry)

    A spanyoloknál szokás volt a kéz levágása is, hogy az ellen ne tudjon tovább harcolni, de ez nem volt elég hatékony. Az indiánok a fegyvert átvették a másik kezükbe, ha pedig elestek, akkor asszonyaik és a nagyobb gyerekek harcoltak tovább, hogy megvédjék otthonaikat. Egyébként is, az indiánoknál a test megcsonkítása nagy bűnnek számít. Aztán jött a fej levágása vérdíjért, de az oszló tetemek miatt hatalmas járványok törtek ki, amivel a saját katonákat is veszélyeztették, ezért áttértek a fejbőrre. Így vette kezdetét a fejbőr lenyúzása, a skalpolás. Gyors módszer, könnyen összegyűjthető és tökéletes bizonyítéka az ellenség meggyilkolásának. A törzsek egymás közti háborúikban, ahol ezt ismerték és szokás volt, nők és gyermekek skalpolása is elfogadott volt, mert úgy gondolták, a fejbőr elfoglalta az ellenség területének szívét. A technika helytől vagy a skalp formájától függően lehetett különböző, de nagyjából egységes volt. A skalpoló a hajánál fogva szorosan megragadta a megölt vagy megsebzett ellenfél fejét és a fülnél kezdve, gyors, félkör alakú bevágásokat végezve hirtelen mozdulattal választotta le a bőrt a koponyáról. Vágó eszközként kőkést, obszidiánt (vulkáni üveg), nádat vagy kagylóhéjat használtak. Ezeket az eszközöket a mindennapi életben persze másra is használták. Önmagában a skalpolás nem volt végzetes, inkább a fellépő fertőzésveszély vezetett halálhoz. Később, az európai kapcsolatok és kereskedelem révén már fémkést is használtak az indiánok. Tévhit, hogy külön skalpoló kés létezett. Ugyanazzal a késsel skalpoltak, mint amelyikkel pl. az állatok bőrét nyúzták le. Később, az első fehér kereskedők acélkéseket rendeltek Európából. Ezeket csereáruként kínálták az indiánoknak, akiket természetesen rendkívül vonzott az európai “technika”. A kereskedőket pedig a profit. Ugyanis 80 %-os hasznot vágtak zsebre az acél, nevezzük így, skalpoló kés terjesztése során. Továbbá arról is gondoskodtak a hódítók, hogy a skalpoló penge egyre több munkát kapjon. Egyes európai államok, amelyek az indián világrész területén a hatalomért viaskodtak egymással, nagy összegeket fizettek “a velük szövetséges indiánoknak” az ellenséges katonák skalpjáért. Az angolok 12 fontot is megadtak egy francia skalpért. A kanadai, francia gyarmati igazgatás viszont arra ösztönözte indián szövetségeseit, hogy az irokézek fejbőrével foglalkozzanak jó pénzért, mivel ezek a “vörös bőrűek” Anglia szövetségesei voltak. A kolónializáló hatalmak tehát jutalmakkal buzdították az őslakókat arra, hogy valódi skalpvadászokká váljanak, és azután elkészíthessék a kegyetlen és vérszomjas indián hamis arcképét a borzongó Európa számára. Szóval megérték a pénzüket! …, de kicsit az indiánok is, mert hagyták magukat megosztani. Az indiánok egészen a 19. sz. végéig skalpoltak.
    Referenciák
    Tények és fantázia/Fact & Fantasy manataka.org
    Indiánország Ma/Indian Country Today newsmaven.io

    ←← BACK Indiánok

    Az Indián Háborúk – Indian Wars (1860-1890)

    ←← BACK Indiánok


    Az európai hódítók megjelenése előtt is dúltak törzsi háborúk az indiánok között, de a bevándorlók feltűnésével új szereplő került a képbe. Az európai pionírok, amíg kis számban jelentek meg, gyakorlatilag békében éltek az őslakosokkal és nagyon sokat tanultak tőlük. Amikor azonban a 17. század elején nagyobb tömegben is megindult a bevándorlás, egyre gyakoribbak lettek az összetűzések. Az indiánok természettiszteletén alapuló vallása szerint, a Föld nem az emberek tulajdona, azaz a Föld nem hozzájuk tartozik, hanem épp fordítva: az emberek tartoznak a Földhöz. Ez a tulajdonosinak legkevésbé sem nevezhető világszemlélet, bármennyire is szimpatikus és tiszteletet ébresztő, mégis jelentős akadályt jelentett az érkező európai hódítókkal szemben. Az indiánok technológiai elmaradottsága és népeik széttagoltsága megnehezítette, illetve lényegében lehetetlenné tette az igazi ellenállást. A franciák és a britek közötti, valamint a brit és az amerikai gyarmatosítók közötti háborúkban mindkét oldal arra ösztönözte indián szövetségeseiket, hogy erőszakos támadást indítsanak a másik lakossága ellen. A telepesek térhódításával a törzsek fokozatosan elkezdtek kiszorulni a vadászterületeikről és termőföldjeikről, a bölénypopuláció csökkenésével pedig tradicionális élelemforrásuk is mind tovább gyengült, főleg a síksági, nomádindiánoké. A nyugat felé irányuló vasútvonalak építésével párhuzamosan felgyorsult a telepesek és a könnyű meggazdagodást kereső, az aranyláztól hajtott jövevények beáramlása. Bár az amerikai államok közössége, a különböző kétes érvényű békeszerződések megkötésével, formálisan mindig is a törvényes területfoglalás képét igyekezett sugározni, mégis az indián lakosság kiszorítása, illetve kiirtása volt az igazi cél. Az ismert, “A halott indián a jó indián” mondás mindent elmond erről a szomorú időszakról. Az USA létrejöttekor, azaz a Függetlenségi Háborúk végén 600 ezer indián élt az Államok területén. 50 évvel később már csak 400 ezer és az 1890-ben tartott népszámlálás szerint mindössze 248.253 fő volt. Ezt követően, 1776-tól a földjeikért vívott harcokban, az új állam vált ellenséggé. A francia, spanyol és angol gyarmatosítók ellen viselt háborúk idején az indiánok gyakran egymás ellen is harcoltak. Vagy pl. ott van az ún. francia és indián háború (1755-1763), melynek már a neve is félrevezető, mert nem indiánok vívták franciák ellen, hanem a franciák és a velül szövetséges indiánok harcoltak az angolok ellen. Ám az 1860-1890 között lezajlott sok véres harc után Tecumseh, Black Hawk, Osceola, Ülő Bika, Crazy Horse, Quanah Parker, Chief Joseph, Red Cloud és Geronimo története egy mára már letűnt korról mesél, amelyben hősies ellenállásuk végül sajnos nem érte el, nem érhette el a kívánt célt. Sand Creek (1864 Colorado), Washita (1868 Oklahoma), Little Bighorn (1876 Montana), Wounded Knee (1890 Dél-Dakota)…, mely az utolsó véres esemény volt 1890-ben az Indián Háborúk hosszú sorában. Wounded Knee-nél 300 sioux indián veszett oda a mészárlás során. Az indiánokat is megosztó háborúk, az őket sokszor megvesztegető, pénzzel lekenyerező szembenálló felek nagy mértékben hozzájárultak a végeredményhez. Érdekes lenne tudni, hogy vajon hogyan alakult volna Észak-Amerika történelme, ha az amerikai indiánok szilárdan és egységesen léptek volna fel az európai bevándorlókkal szemben… költői kérdés.
    Referenciák
    Native American Symbols/Indián Szimbólumok WARPATHS
    William Frederick “Buffalo Bill” Cody
    Little Bighorn, 1876
    Indian Wars Timeline/Indián Háborúk 1540-1918 Idővonal

    ←← BACK

    Indián Kaszinók – Indian Gaming/Gambling

    ←← BACK Indiánok



    Néhány adat… Jelenleg 474 indiánok által üzemeltetett szerencsejáték-vállalkozás van az USA-ban. Ezeket, az 566 államilag elismert törzs közül 243 törzs tulajdonol az USA 28 államában. Az összes “indiánjátékkal” kapcsolatos éves bevétel 2016-ban meghaladta a 31 millárd dollárt. Ez az összeg az Államok összes kaszinójáték-bevételének 43%-át jelenti! A kaszinózás felé a nagy lépés 1975-ben történt, amikor az indián önrendelkezésről szóló törvényt elfogadták és az Indián Ügyek Hivatala (BIA) átadta a közigazgatást a törzsi kormányoknak. Ezt a törvényt jelentőségében a vasfüggöny lehullásához és az apartheid széteséséhez hasonlítják, mely az utóbbi száz év legnagyobb gazdasági változását, a törzsek szerencsejáték-üzletbe való bekapcsolódását is lehetővé tette. Noha az USA legtöbb tagállamában tiltott a szerencsejáték, ma az indián rezervátumok többségében engedélyezett. Azonban az indulás nem ment simán. Az első indián kaszinót, egy nagybetűs bingó- és pókertermet, Floridában építette a Seminol törzs 1979-ben. Az állam először be akarta zárni a játéktermet, a rendőrség razziát tartott, az indiánok tiltakoztak, mígnem az ügy a Legfelsőbb Bíróságon kötött ki. A bíróság 1987-ben úgy rendelkezett, hogy a törzseknek, lévén szuverének, nem lehet megtiltani, hogy kaszinót üzemeltessenek. Egy évvel később, 1988 októberében a Kongresszus törvényben egyértelműsítette az ítéletet Reagan elnök szignójával 🙂 Indián Szerencsejáték Törvény, miszerint az indiánok “kaszinózhatnak”, de a szerencsejáték-bevételt törzsi gazdaságfejlesztésre kell fordítaniuk. Ezt követően egyre-másra épültek a kaszinók. A nagyobb városok közelében lévő rezervátumok kaszinói jól jövedelmeznek, de a gyéren lakott területeken lévők nem igazán. Ezzel együtt is elmondható, hogy a jól jövedelmező szerencsejáték a legfontosabb tevékenységgé vált a törzsek számára a 19. sz.-i prémkereskedelem óta. A pénz azonban problémákkal is járt, mert vannak törzsek, mint pl. a navahók és a hopik, akik bűnnek tartják a szerencsejátékot és tiltják a kaszinóépítést. Másrészt, akik pedig nem vesznek részt közvetlenül az üzemeltetésben, azok passzívan és tétlenül várják a részesedésüket. A kaszinózás, ha csak közvetve is, de ráirányította a figyelmet a törzsi függetlenség néha abszurd, néha egyenesen ellenszenves vonására. A leggyakoribb problémát mindig a törzsi tagság megállapítása jelenti. Ezt ugyanis a legtöbb törzs vérségi alapon dönti el azaz, aki a törzs tagjának vallja magát, annak bizonyítania kell, hogy negyed, nyolcad vagy esetleg tizenhatod részig a törzs vére folyik az ereiben. A szerencsejáték felszínre hozta ennek a törvénynek a visszásságát. Csak Kaliforniában több mint 2500 indiánt zártak ki a törzséből, mert politikai ellenségeik vagy kapzsi hivatalnokok “hirtelen” felfedezték, hogy vérvonalukkal nincs rendben minden. Ám a valódi szándék általában az volt, hogy a szerencsejátékból származó jövedelmet lehetőleg minél kevesebb ember között kelljen szétosztani. A nagyobb tragédia, hogy a kiközösítettek elveszítették törzsi lakóhelyüket, iskolájukat, jóléti ellátásukat és néha pénzbeli járandóságukat is, az identitásról és a közösségi hovatartozásról nem is beszélve. Ez csúnya dolog és felmerült bennem a patetikus kérdés: hát ezért pusztultak el annyian és harcoltak az ősök oly hosszú időn át, hogy most, amikor konszolidálódott a helyzetük, egymást bántsák …? Egy másik kérdés lehet az, hogy vajon meggazdagodtak-e az indiánok a kaszinó révén? Javított-e az önrendelkezés és a szerencsejáték-üzlet az indiánok helyzetén? A múlthoz képest mindenképpen, de a különböző adottságok pl. földrajzi, klimatikus, népsűrűség stb. miatt pl. a “kaszinózás”-tól várható gazdasági fejlődés nagyon egyenetlen és igen lassú. Az amerikai indiánok több mint 1/5-e szegény, míg a teljes USA-népességnek csak a 13-15%-a mondható annak. Persze, ezek relatív fogalmak. A témában érintett, közel 3 millió indián zöme városokban él főleg a magasabb jövedelműek és ott a szerencsejáték is jóval jövedelmezőbb, ezért a 326 rezervátumban (nem mindegyik törzsnek van saját rezervátuma) az átlagadatoknál nagyobb a szegénység. Egy indián háztartás (household income) éves jövedelme átlagosan $29.000 és $50.000 között van (területtől és törzstől függően) szemben az országos $58.000-os átlaggal (2018), mely öszeg persze helyi szinten és államonként szintén elég nagy különbségeket mutat.
    Referenciák
    Indian Gaming britannica.com
    Indian Casinos 500nations.com
    US Family and Household Incomes deptofnumbers.com
    US Statistical Atlas statisticalatlas.com
    American Indians and Alaska Natives Facts census.gov

    ←← BACK Indiánok

    A Könnyek Ösvénye – Trail of Tears (1836-1838)

    ←← BACK Indiánok



    A valamikori Cherokee Indián Nemzet (az 1540. évi De Soto expedíciót követő járványok után kb. mindössze 25.000 ember) hatalmas, 350.000 km2 (8 mai állam) földet birtokolt 1540 és 1838 között. Hellyel-közzel békésen éltek, és megadták a fehér embernek is a jogot, hogy jöjjön és békében éljen. A cherokeek a 19. sz. elején már nem nomád “vademberek” voltak. Számos európai szokást átvettek, mint pl. a cherokee nők köntösszerű viselete. Utakat, iskolákat és templomokat építettek, rönkházakban éltek, reprezentációs kormányzati rendszerük volt, gazdálkodók és szarvasmarhatenyésztők voltak. Létezett cherokee ABC is, a “Talking Leaves” (Beszélő Falevelek), mely az ezüstkovács Sequoyah által jött létre. A Cherokee Phoenix hírlap 1828 óta napjainkig létezik úgy nyomtatott, mint netverzióban. Nem csak angol, hanem őslakos nyelven is megjelenik.

    Chief Bone Necklace, oglala dakota törzsfőnök (Pine Ridge Reservation (1899)) Library of Congress, Washington DC
    A Könnyek Ösvénye útvonalai Map by Carol Bos, Courtesy the U.S. National Park Service

    1790 és 1830 között Georgia állam lakossága a hatszorosára nőtt. 1825-re a telepesek nyugati irányú terjeszkedése, az indián földek elfoglalása mind a cherokee-kat, mind a creek indiánokat a nyugati határszélre szorította. Az 1827-es Indian Springs szerződés értelmében a creek-ek teljesen eltűntek az állam területéről. Amikor 1829-ben Hernando De Soto aranyat talált és Georgiában is beindult az aranyláz, a cherokeek sorsa megpecsételődött, földjük végérvényesen veszélybe került. 1684-től 1835-ig több mint harminc szerződést kötöttek az Egyesült Államok kormányával, mely által területük fokozatosan csökkent. 1830-ban a kongresszus elfogadta az indián áttelepítési törvényt. Sok amerikai ellenezte a törvényt, köztük Davy Crockett tennessee-i képviselővel az élen, így Jackson elnök gyorsan aláírta a törvényjavaslatot. A cherokeek fellebbeztek és 1832-ben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága (John Marshall főbíró), a Cherokee Nemzet szuverenitására hivatkozva, érvénytelenítette az áttelepítési törvényeket. Ez azt jelentette, hogy a Cherokee Nemzetnek szerződésben kell vállalnia a költözést, majd a szerződést a szenátusnak meg kell erősítenie. Ekkor a cherokeek már elég megosztottak és csüggedtek voltak. A “Nem sokat tudok a történelemről” (I Don’t Know Much About History) c. könyvében Kenneth C. Davis így ír: “Hollywood azt a képzetet hagyta ránk, hogy az indián háborúk az 1800-as évek végén az Öreg Vadnyugaton dúltak és ez volt a leegyszerűsített “indián és a cowboy” történetek korszaka. A valóságban erre az időre már minden véget ért: az indiánok sorsa beteljesedett, alárendelésük befejeződött, számuk megtizedelődött. A gyilkolás, a rabszolgaság, a földek elvétele az európaiak érkezésével kezdődött. Ám a mélypont talán az volt, amikor mindez Andrew Jackson elnökségekor szövetségi szintű politikává vált.”
    1825-ben a georgiai Új Echota lett a Cherokee Nemzet fővárosa. Itt volt a független indián nemzet kormányzati központja, amely terület egykor a mai Észak-Georgia és a délkeleti államok négy részét fedte le. John Ross volt a Cherokee Nemzet első és tisztjét máig a leghosszabb ideig betöltő választott vezetője 1828-tól haláláig, 1866-ig. A misszionáriusok, R. J. Miegs (az indián ügynök) és a törzsi tanács között tartotta a kapcsolatot. Ross csak egynyolcad rész volt cherokee, de egy nagyon kiemelkedő, jól képzett ember volt, aki szerette népét. Major Ridge, másnéven Pathkiller II (1771-1839), volt a másik személy, aki fontos szerepet játszott a Cherokee Nemzet életében. Ő volt az első cherokee rendőrség, a Lighthorse Patrol vezetője, és hét évig szolgált Ross vezető tanácsadójaként ill. törvényalkotóként. Major Ridge küzdött, hogy alkalmazkodjon a fehér ember kultúrájához, de továbbra is meg akarta őrizni indián örökségét. 1832-ben Georgia a földlottó révén, már nem először (1827), ismét földet szerzett, és újabb cherokee-földterület került az amerikaiak tulajdonába, akik be is költöztek a területre. A Cherokee Nemzet két részre szakadt. John Ross vezette a nagyobb csoportot az eltávolítás ellen, míg Ridge őrnagy és fia, John Ridge valamint Elias Boudinot (cherokee nevén Stand Watie, a főtanács tagja, törzsi újságíró), támogatta azt. Egy mindössze 500 fős kis csoport állt mögötte. Ők az országból való kivonulást támogatták. Major Ridge és támogatói 1835. december 29-én 5 millió dollárért cserébe, aláírták az Új Echota Szerződést. Az amerikai kormány teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy Ridge őrnagy a kisebbséget képviseli, de érvényesítette a szerződést. Ez volt az a jogi dokumentum, amire Jackson elnöknek szüksége volt és a törvényt (Indian Removal Act) gyorsan “keresztül is verte” a Szenátuson. Ross és követői elvesztették a csatát. Még a Junaluska vezető is, aki Jackson elnök, ma úgy mondanánk, személyi testőre volt, megpróbált beavatkozni és beszélni az elnökkel. Azonban Jackson hűvösen és közömbösen kijelentette: “a cherokee-k sorsát lezárták – nem tehetek semmit.” A szerződés aláírása után a Ridge család és több más cherokee azonnal új otthonába költözött Oklahomában. Major Ridge kijelentette: “Aláírtam a halálos ítéletemet.” Tudta, hogy a cselekedetét halállal büntethetik majd, mivel nem működött együtt a törzsi tanáccsal. Végül, a Könnyek Ösvénye eseményeinek végén, Ridge-t és híveit a Cherokee Nemzet árulójának nyilvánították és 1839. júniusában, Honey Creek-i ültetvényéről útban a városba, megtámadták és kivégezték. Támadóit soha nem azonosították hivatalosan, így nem is vádolták meg őket. Ross tovább harcolt az áttelepítés ellen, sikertelenül. A cherokeek egy része maradni akart ill. a “hadi ösvény” mellett döntött azaz harcolni akart. Végül az első, kisebb csoport 1838. május 25-én, majd a nagyobb október 18-án, a hadsereg kíséretével elindult az 1950 km-es! úton. Több mint 600 kocsin, gőzösön és csónakhajón, 20.000 cherokee kelt útra földön és vizen. Magukkal vittek 2000 fekete rabszolgát is. Az utazás 1839. március 26-án ért véget. Winfield Scott amerikai tábornok elrendelte, hogy a kísérő csapatok emberséggel viselkedjenek a cherokeekkal és ne alkalmazzanak semmilyen erőszakos korlátozást vagy kényszert. Ez nem igazán valósult meg. Korra, nemre tekintet nélkül, személyenként meghatározott mennyiségű húst, lisztet vagy kukoricát adtak nekik az útra. Akik nem akarták elhagyni otthonaikat, azokat a georgiai gárda kényszerítette távozásra. A cherokee javakat, élelmiszert stb. a helyi telepeseknek adták el. Szinte alig hagytak időt számukra, hogy felkészüljenek az útra. A kb. 6 hónapig tartó út során a cherokee nőket és gyerekeket megerőszakolták. Az új föld a Mississippitől nyugatra eső, a mai Oklahoma területe volt, melyet Indian Territory-nak neveztek el. A durva időjárási viszonyok, a kolera, az egyéb betegségek, az esőzések és a törött szívek miatt több mint 4000-6000 cherokee halt meg az 1838-39-es év telén a Könnyek Ösvényén (ahogy ők mondják: az ösvényen, ahol sírtak (cherokee nyelven: Nunna daul Tsuny)).
    Az áttelepítések az Öt Civilizált Törzs mindegyikét érintette nem csak a cherokeekat. 1831 és 1842 között 60.000 indián került át az Államok által kijelölt Indian Territory területére, a Mississippi nyugati oldalára. A “költözés” ideje alatt közel 11.000 indián pusztult el, többségük a járványok okozta betegségekben ill a II. Seminol háborúban. Mindössze 9.000-en maradtak a régi földjükön délkeleten.
    Referenciák
    US Nemzeti Parkok NPS.gov
    Trail of Tears/Könnyek Ösvénye history.com
    Trail of Tears/Könnyek Ösvénye NDLA
    Miért van eltűnőben az amerikai musztáng? americanwildhorsecampaign.org
    Kemény igazság a Vadnyugat lovaival kapcsolatban The New York Times
    Mustang Problem/Mustang-gondok Science Friday

    ←← BACK Indiánok

    Az Első Nemzet – The First Nation

    ←← BACK Indiánok

    Fejléckép: Rodman Wanamaker és indián törzsfőnökök az Amerikai Nemzeti Indián Emlékmű alapkőletételénél 1913. február 22-én a Wadsworth erődnél, Staten Island, NYC. Pénzhiány miatt az emlékmű soha nem épült meg. Balról: Cheyenne főnök Wooden Leg, Cheyenne főnök Two Moons, Rodman Wanamaker, Crow főnök Plenty Coups, Crow főnök Medicine Crow, Crow Indian White Man Runs Him, Oglala Sioux főnök Jack Red Cloud. Könyvtárkatalógus Credit: Library of Congress, Washington DC, Author: Bain

    Photo Credit: theguardian.com, Photograph: Alamy

    Mint ismeretes, az egyszeri beáramlás, kb. 13-20 ezer évvel ezelőtti időhatárban a Bering-szoros valamikori jeges földhídján át “száraz lábbal”, Szibéria felől történt. Az eurázsiai jövevények feltehetően állatcsordákat követtek a jégkorszak végén. Ezt a megállapítást igazolják a DNS-vizsgálatok eredményei is azaz az indiánok genetikai ősei néhány tucat kelet-szibériai egyénből állt. A DNS-kutatások szerint csak a beáramlást követően váltak külön csoportokká. Mielőtt tovább olvasnál, tisztáznunk kell az őslakos ill. bennszülött (native) kifejezéseket. Sehol a világon nem élnek igazi őslakos emberek, kivéve Afrikát, mert mindenki más jött vagy ment valahonnan valahová és mindannyian Afrikából indultunk el. Furcsa és meglepő, de így van. 🙂 Az indiánok érkezése előtt is élt egy kisebb csoport Dél-Amerika legdélibb csücskén. Ők Ausztráliából érkeztek. A korábbi évszázadokban természetesen pár európai utazó is átjutott Amerikába és amennyiben ott maradtak, akkor az ő leszármazottaik is őslakosok. Ez nem azt jelenti, hogy az indiánok nem amerikai őslakosok csak nem 100%-os az ázsiai eredetük. Vissztérve az észak-amerikai indiánokra, ázsiai eredetüket mi sem bizonyítja jobban, mint a kiugró arccsontok és az enyhén mandulametszésű szempár. Egy részük több ezer évig még Alaszkában maradt mielőtt elindult volna az Újvilág belsejébe és egy részük Észak-Amerikában maradt. Idővel aztán egészen a 15.000 km-rel délebbre fekvő Tűzföldig benépesítették az amerikai kontinenst. Az északi sávban, Alaszkától egészen Grönlandig, a Paleo-Eszkimók, később az Inuitok telepedtek le. Ők egy külön társaság. 🙂 Így az évezredek során a dél-amerikai és az észak-amerikai indiánok arcvonásai, feltehetően az északi, zordabb klíma következtében teljesen mások lettek. Ez utóbbiaké határozottabb, erőteljesebb karakterű. Ellentétben a közép- és dél-amerikaiakkal az észak-amerikai indiánok nem hoztak létre hatalmas birodalmakat, gigantikus épületekkel és arannyal telezsúfolt óriási városokat. Igen érdekes, hogy a monumentális építészet és az ún. “magaskultúra” előbb létezett, mint az azt követő “primitívebb” indiánkultúra. Egy fordított irányú evolúció, azaz devolúció játszódott le a földrészen. Az észak-amerikai indián közösségeknek csekély az írásbeliségük (eltekintve kevés képírásos kultúrától), így a vallásos mítoszoknak ugyanúgy nem maradhatott fenn írásos emléke, mint pl. a társadalmi-történelmi eseményeknek sem. Annál nagyobb jelentősége volt az élőszóban való hagyományozásnak. A mai Kanada és USA területén 562 indián törzs él. Míg az USA dél-nyugati, kaliforniai és dél-keleti, floridai területein és Kanadában letelepedők földművelő törzsek voltak, addig a kontinens közepén a síksági indiánok nomadizált prérikultúrája volt a jellemző. Idővel kulturálisan is elkülönülő törzsekre és nemzetségekre váltak szét, melyek tagjai több ezer nyelv, több ezer dialektusát beszélték. Ezért sem kulturális, sem földrajzi, sem történeti értelemben nem beszélhetünk egységes észak-amerikai indián sorsról, még akkor sem, ha valamennyi törzs élete drámaian megváltozott a fehér ember érkezésével. Kolumbusz 1492. október 12-edikei, a Bahamákon történt partraszállásakor abban a tévhitben élt, hogy Indiába érkezett, ezért az itt talált embereket Indios-nak, azaz indiainak nevezte el. Amikor az első betelepülők megérkeztek Amerikába az Óvilágból, az erős arccsontozatú, napbarnított őslakosokat Red Indian-nek (Rézbőrű) nevezték el. Más források szerint a Red Skins elnevezés a bőrre kent, vörös színű harci festésre utal. Ami nagyon érdekes, hogy ellentétben déli rokonaikkal, az észak-amerikai indiánok, noha mindent tudtak a kövek, fák, állatbőrök vagy csontok felhasználásáról fegyvereik készítésekor vagy a háztartásukon belül, szinte semmit nem tudtak a fémekről a fehér ember megjelenéséig. Ez, a későbbi események ismeretében, hatalmas hátrányt jelentett a számukra az új jövevényekkel szemben. Nem Kolumbusz és emberei voltak az első fehéremberek, akik az Újvilág földjére léptek. Őelőttük már a vikingek is jártak az új földrészen. A 11. sz.-ban több települést alapítottak Grönlandon és Új-Fundlandon. Ő sem a legelső, de a legismertebb európai, aki i.sz. 986-ban, tehát jóval Kolumbusz előtt Amerika földjére lépett, Leif Eriksson (975-1020) alias Vörös Erik, norvég születésű izlandi lakos volt 🙂 A vehemens természetű viking hajós Grönlandon kötött ki. Visszatérve az őslakosokra… nagyon valószínű, hogy Amerikát több hullámban népesítették be a különböző őslakos népek. Az indiánok sokáig akadályozták az őslakosok származási helyével foglalkozó kutatásokat. Az USA törvényei szerint ugyanis, felmenőik földben nyugvó maradványai a mai indiánok tulajdonát képezik, ezért sokáig nagyon nehéz volt tudományos vizsgálat alá venni pl. egy földben talált ősi koponyát, de mára ez a gond megoldódott. Az 1607-ben legeslegelsőként alapított piciny kolónia Jamestownban, a mai Virginia állam területén volt. Az 1620-ban a Mayflower hajóval másodikként érkező kálvinista Zarándok Atyák (Pilgrim Fathers) a mai Massachusetts állambeli Plymouth-ban alapítottak kolóniát. Az idegenek érkezése után az indiánok között ismeretlen betegségek ütötték fel a fejüket, melyek megtizedelték a lakosságot. Pontosabban alig 100 év leforgása alatt 99%-ukat! valósággal kiirtották a furcsa és végzetesnek bizonyuló vírusok és baktériumok úm. himlő, tífusz, influenza, diftéria, kanyaró, sárgaláz, kolera. Számos indiánok lakta terület vagy város lakatlanná vált még mielőtt a nagyobb európai inváziók (a reformációt követő protestáns vallásüldöztetések szerte Európában 1620-tól ill. a Nagy Írországi Éhinség 1845-től) megláthatták volna őket. A visszaemlékezések szerint az elnéptelenedett indián településeken hegyekben álló, temetetlen holttestekről egy angol szemtanúnak a jeruzsálemi Gologota-hegy jutott az eszébe. Az európaiak, az indiánok által addig ismeretlen állatokat is hoztak magukkal: szarvasmarhát, juhot, sertést. Ezek is mindenféle kórt terjesztettek. Kolombusz idején, a mai USA területén (a Rio Grande folyótól északra) élő becsült, kb. 12-18 milliós populáció 99%-át nem a háborúk, hanem a járványok pusztították el. Paradox módon, de az idegeneket a kontinensen töltött első nyomorúságos évek idején a környező indián törzsek mentették meg az éhhaláltól és a fagytól.
    A legnépesebb észak-amerikai törzsek az alábbiak voltak ezekben az időkben:
    Apacs (Déli, Dél-Nyugati, Keleti területeken), Cherokee (K-Tennessee, É-Karolina), Cheyenne ((Montana) Nagy Síkság), Chinook (É-Ny-i Csendes-óceáni partvidék), Irokéz (É-K), Mohawk (New York), Navajo (Új Mexikó, Arizona, Utah), Sziú ((Dél-Dakota) Nagy Síkság).
    A hat legnépesebb indiánok lakta állam a mai USA-ban: Alaszka, Kalifornia, Oklahoma, Arizona, Új Mexico, Texas.
    A ma, az USA területén (tehát Kanada nélkül) élő legnépesebb indián törzsek (census 2015): cherokee (370.000), navajo (341.000), sioux ((lakota más néven dakota) 170.000), chippeva (172.000), choktaw (170.000), Alaska natives (indian eskimos (144.000)), apache (112.000), creek (90.000), iroquois (80.000), pueblo (70.000), blackfeet ((feketeláb) 17.000)

    Referenciák
    A Cherokee Népről/About the Cherokee Nation New Georgia Encyclopedia
    Híd az Újvilág felé/Bridge to the New World NatGeo
    Egy szibériai migrációs hullám népesítette be Amerikát The Guardian
    Őslakos Tények/Indian Facts

    ←← BACK Indiánok

    Indiánok a mai USA-ban – American Indians in Today’s USA

    ←← BACK Indiánok


    Fontos tudni, hogy az indiánok csak 1924-től lehettek amerikai állampolgárok. Ez részben az I. Világháborúban nyújtott hősies szolgálatuknak is köszönhető. A pionírok és viszonylag még a telepesek is békességben éltek együtt az indiánokkal. Később, az USA létrejöttével a valamikori döntéshozók, ha egyáltalán, akkor inkább az indiánok asszimilálásában gondolkoztak semmint integrálásában. Primitív kultúrájukat elvetették és a magukkal hozott “civilizált” életformát akarták rájuk eröltetni, hogy hagyják el szellemeiket és legyenek keresztények stb. A gyermekeket elválasztották szüleiktől, hogy civilizálják őket, kényszerítve őket arra, hogy elhagyják örökségük minden aspektusát. Az iskolákban megtiltották nekik anyanyelvük használatát. Mostanra számos szervezet alakult pl. a WICONI, melyek felismerték e nép értékeit és gondozzák kultúrájukat. A motto: “Azt akarjuk látni, hogy az őslakosok megismerkedjenek és megtapasztalják a végső szabadságot és megszabaduljanak a sötétség hatalmától, amely még mindig a földeken és a közösségekben él…” Ma az egyén döntésén múlik, hogy rezervátumban él-e vagy a “kinti” világban. A natív amerikai az USA területén bárhol letelepedhet.

    Charlie Soap, Kimberly Norris Guerrero és Moses Brings Plenty (Courtesy the Mankiller Project, Tahlequah, OK)
    Az amerikai állam mára, talán lelkiismerete szavára hallgatva, különleges jogokat biztosít az őslakosoknak, ami jelentős adókedvezményeket és kiváltságokat jelent számukra. Viszont az általános megnevezés, amivel az indiánokat illetik, ma is így hangzik: The First Nation. Szerintük az indiánok csupán az első nemzet voltak Amerika hatalmas olvasztótégelyében, azaz ma már inkább salátástáljában (a 2 meghatározás az asszimiláció és az integráció különbségére utal). Hát, gondoljon erről mindenki azt, amit szeretne, de ismerjük be, egy indián ünnepség fehér résztvevőjeként nem könnyű szégyenérzet nélkül belenézni egy délceg tartású, kemény tekintetű, tolldíszes törzsfőnök szemébe… Az indiánok tisztesseges, békeszerető emberek és többségük, a szteretípiákkal ellentétben, nagyon is modern és be tud illeszkedni az övétől eltérő, más közösségbe. 1975 óta törvényileg biztosítottak a törzsi önrendelkezés alapján közösségi iskoláik, múzeumaik, nyelvmegőrző programjaik, független újságjaik és online médiájuk valamint tv-csatornáik. Az Egyesült Államok 2010-es népszámlálási adatai szerint ill. a 2016-ra vetített becsült adatok alapján összesen 6,7 millió! amerikai azonosította/ja magát indiánként, ők főként a nyugati és déli államokban élnek. A sors iróniája, hogy mára népszerű lett az USA-ban a DNS-teszteknek köszönhetően, indián felmenők után kutatni. A demográfiai mutatókat tekintve az USA nem szégyenkezhet, ahogy az indiánok sem, mert számuk folyamatosan nő. A full-blood (tiszta) népesség ma közel 3 millió. A fenti, 6,7 milliós szám a “kevert” indián népességgel együtt értendő. Ennek a népességnek tetemes része Alaszkában él. Alaszkát 7,2 millió dollárért, kb. 2 cent/hold áron, 🙂 1847-ben vásárolta meg az USA Oroszországtól.
    Vilma Pearl Mankiller, 1985-1995-ig a Cherokee Nemzet (al. 1839. szept. 06.) első választott női törzsfőnöke (newsok.com)

    A rezervátumok többsége a Mississippi-től nyugatra található. Ma az Egyesült Államokban az őslakosok közel 2/3-a városokban és vidéki területeken él. A másik, nagyjából 1/3 él a szövetségi rezervátumokban. A rezervátumi törzsek többsége saját törzsi törvényekkel rendelkezik és nem tartozik az állami törvények hatálya alá. Mindezen pozitívumok ellenére a rossz kicsengésű rezervátumokban, 5-ször nagyobb a munkanélküliség, gyakoribb az alkoholizmus, a drogfüggőség, az öngyilkosság és gyengébb az egészségügyi ellátás (mihez képest? sic!). Lényeges tényező, hogy a múlt fájdalma az amerikai indiánok jelenlegi generációiban is benne él. Mentális helyzetük jóval rosszabb, mint az országos átlag. Másik szempont, mely kihat a mentális állapotra, az amerikai kormány azaz a mindenkori szövetségi jólét nagylelkűsége. Mégis, a rezervátumokban az indiánok megőrizhetik kultúrájukat és hagyományaikat, melyre igen büszkék. A korábbi évtizedekhez képest az amerikai indián népesség sokkal tudatosabb és körükben jóval erősebb az önismeret igénye. Világszerte általános nézet, még az amerikaiaknál is, hogy az indián népesség egy egységes, tömör csoport. Ez tévedés. Az indián törzsek soha nem voltak egységesek. Sőt, egyes törzsek még ma is elmarasztalóan viseltetnek egymás iránt. Jelenleg az Államokban több mint 500 elismert törzsi kormány létezik. Ők önigazgatásúak és az amerikai nemzet szuverén népei. Saját kormányzási joggal rendelkeznek a törvények (polgári és büntetőjogi) érvényesítésére, az adóztatásra, a tagságra vonatkozó követelmények megállapítására, a tevékenységek engedélyezésére és szabályozására vagy éppen a kizárásra a törzsi területekről. Az önkormányzati törzsi hatáskörök korlátozása megegyezik az állami korlátozásokkal úm. a törzsek, ahogy a szövetségi államok sem rendelkeznek a hatalommal, hogy háborút indítsanak, külföldi kapcsolatokat vonjanak saját hatáskörbe vagy pénzt bocsájtsanak ki. Számos cherokee ma szinte teljesen megkülönböztethetetlen a fehér emberektől. Szokásaik és hiedelmük tükrözi a mainstream Amerikát, de a hagyományos cherokeek különböző “stomp dance”-ek alkalmával rendszeresen összegyűlnek. Ezek a törzsi össztáncok szentek és szertartásosak. A törzseknek saját vallási vezetőik vannak. Az ünnepségeken (pow pow = kulturális találkozó, pawwaw = indián törzs szellemi vezetője) egy sor tánc zajlik, melyet az egész éjjel égő óriási szent tűz körül járnak. A stomp-i rendezvényeken való részvétel az 1970-es évektől kezdve egyre növekszik. Bár a stomp-táncosok sokáig nagyon titokzatosak voltak, mostanában vannak olyan csoportok, akik kijárnak a lakosság közé oktatni a hagyományos “cherokee-módszereket” 🙂 és hiedelmeket.
    Referenciák
    American Fact Finder (2018)/Ténykereső factfinder.census.gov
    Indian Tribes/Indián Törzsek american-tribes.com
    NDLA Current Situation/Jelenlegi Helyzet NDLA
    Amerikai Indiánok INFOPLEASE

    ←← BACK Indiánok