Hálaadás – Thanksgiving

←←Indiánok

Fejléckép: Az Első Hálaadás Credit: Jean Leon Gerome Ferris (1863-1930)

“Teremtő, nyisd ki a szívünket
a békéért és a gyógyításért minden ember között.
Teremtő, nyisd ki a szívünket,
hogy biztosítsuk és védjük a Föld minden gyermekét.
Teremtő, nyisd ki a szívünket,
hogy tiszteljük a Földet és a Föld minden ajándékát.
Teremtő, nyisd ki a szívünket,
hogy kizárjuk a kirekesztést, az erőszakot és a félelmet.
Köszönjük a mai nap és minden nap ajándékát.”

Alycia Longriver őslakos Micmac indián verse (ÉK-Woodlands, Kanada 1995).
Longriver részt vett a “Sunbow 5 Walk 1995”-ön, melynek során az indiánok egy kis csoportjával
Cape Cod-ból (Massachusetts) Kaliforniába, több mint 3000 mérföldet gyalogolt több mint hét hónapon át.
“Az út során beszéltem más csoportokkal is és imádkoztam 15 millió lépésen át az emberek és a Föld gyógyulása érdekében.
Azonban a séta után rájöttem, hogy mindaz, amit a Teremtőtől kértem már megvan csak ki kell nyitni a szívünket, hogy beengedhessük az ajándékát.”

A Hálaadás Napja a legfontosabb amerikai ünnep, talán még a Karácsonynál is fontosabb és egyben az advent és a karácsonyi vásárlás kezdete is, mivel a másnapi Fekete Péntek a leárazások miatti vásárlási őrület napja. Azonban a mai amerikaiak többsége a Hálaadás ünnepének már csak a fehérre meszelt eredetét ismeri. Talán még ezt a mítoszt sem ismerik pontosan, a valós történettel pedig, kevés kivételtől eltekintve, szinte egyáltalán nincsenek tisztában. A tévhitek, a történelemhamisítás és megannyi ellentmondás dacára mégis pozitívum az, hogy ilyenkor, minden év novemberének negyedik csütörtökén családok milliói gyűlnek össze, gyakran nagy távolságokat megtéve az ország minden részéből, hogy együtt ünnepeljenek a négynapos hétvégén. Lényegében a Hálaadás mára a család, a pulyka és a foci szinonímájává vált. Sokszor említik a Pulyka Ünnepeként is, mert hagyományosan ilyenkor gőzölög és illatozik a családi vacsoraasztalon a pulyka a hozzá külön felszolgált töltelékkel (stuffing), a krumplipüré vagy édesburgonya, zöldbab, tőzegáfonyaszósz (cranberry sauce) és az elmaradhatatlan sütőtök pite (pumpkin pie).
Elnöki Kegyelem a Pulykának – Presidental Turkey Pardon
Az ünnepre szánt pulykák közül egy (vagy néha kettő) szerencsés kiválasztott madár elnöki kegyelmet kap és megmenekül a kés alól. Az elnöki kegyelem gyakorlása érdekes Fehér Házi tradíció és az utóbbi években egyre inkább az amerikai közvélemény figyelmének középpontjába került. Hagyománya egészen Abraham Lincolnig vezethető vissza, akinek elnöki háztartásába már egy évvel korábban megérkezett a nevezetes madár. Az ünnepi asztalra szánt pulyka azonban egyszer szerencsésen megúszta a Hálaadást, sőt a karácsonyi ünnepeket is Lincoln fiának, Tadnek köszönhetően, aki hathatós szószólónak bizonyult a pulyka védelmében. Nem tudjuk, hogy ez a gyakorlat a következő évtizedekben hogyan folytatódott. A hagyomány Harry Truman elnököt tartja a következő, kegyelmet gyakorló államfőnek, de ezt csak sejtik. John F. Kennedy az, akiről biztosan tudjuk, hogy 1963 novemberében hivatalos kegyelmet gyakorolva – “Hagyjuk futni!” – mondta, nem a felajánlott pulykát süttette meg. Az első hivatalos pulyka-megkegyelmezési ceremóniát 1989-ben az idősebb George Bush elnök tartotta. Aztán a 18 hét alatt 18 kilósra gyarapodott Abe és Honest kapták meg Barack Obama elnök kegyelmét, de csak egyikük, Abe nyerte el a Hálaadásnapi Nemzeti Pulyka megtisztelő címet, amelyet 2012 óta az amerikaiak online szavazatai alapján ítélnek oda. A pulykák többsége azonban nem ilyen szerencsés. Az Egyesült Államokban 2014-ben 236,6 Mió pulykát dolgoztak fel, közülük 37 Mió hálaadásnapi sültként végezte. Hálaadás idején több pulykasült fogy, mint karácsonykor és húsvétkor együttvéve, de ássunk bele a részletekbe…
 

A Mítosz – The Myth
Az anglikán protestáns egyház üldöztetése elől menekülő, összesen 106 puritán hívő, kereskedő és pap, a Zarándok Atyák (Pilgrim Fathers), 1620. szeptember 16-án kihajózott a négyárbócos Mayflower hajóval az angliai Plymouth-ból. Olyan helyet akartak keresni maguknak az Újvilágban, ahol szabadon gyakorolhatták vallásukat. Később a Mayflower a szabad vallásgyakorlás jelképe is lett. A több mint két hónapos hajóutat követően november végén, a mai Massachusetts állambeli Cape Cod öbölben vetettek horgonyt. A hosszú hajóút alatt egy ember halt meg és egy gyermek született, aki az Oceanus nevet kapta. Ám a remélt bőség helyett kopár föld és hideg fogadta őket az Újvilágban. Az év végéig a hajón maradtak, de a zord és hosszú Új-AngliaNew England az USA északkeleti részén található földrajzi régió, mely Connecticut, Maine, Massachusetts, New Hampshire, Rhode Island és Vermont államokat foglalja magába. Legjelentősebb városa Boston. A kolóniák az Új-Anglia Konföderációban tömörültek 1626. május 4-én. Ebből az időből való az amerikaiakat illető “yankee” elnevezés is. -i tél elmúltával csak 53-an érték meg a tavaszt. Skorbut, tüdőgyulladás és tuberkolózis végzett velük. A következő év márciusában, miután feltérképezték a partot, megalapították az első kolóniát az angliai kikötőről elnevezve, Plymouth néven. A viszontagságokkal teli első hónapokban az akkor ott élő Wampanoag, Patuxet és Abenaki indián törzsek tagjai siettek a nélkülöző, tájékozatlan jövevények segítségére. Később megtanították őket a számukra addig ismeretlen kukorica, bab, sütőtök és burgonya termesztésére, melyek az ehető és a mérgező növények, hogyan csapolható meg a juharfa, mely halakat érdemes kifogni a folyóból és hogyan ejthető el a vadpulyka és a szarvas. Egyszóval, hogyan kell túlélni az Újvilágban. Az 1621-es ősz bőséges termést hozott a telepesek számára. Örömükben, hogy a közelgő telet sikerül majd átvészelniük, hálát adva Istennek, nagy ünnepséget rendeztek hasonlóan az indiánokhoz. Így a több napig tartó összejövetelre William Bradford, Plymouth akkori kormányzója a környékbeli indiánokat is meghívta, akik menüjében szarvas, szárnyasok és kukorica szerepelt. A hagyomány ezt az eseményt tekinti a hálaadási ünnep megszületésének, bár a történészek korábbi hálaadásokról is tudnak. A következő években, évtizedekben rendszeressé váltak, és egyre jobban elterjedtek az új-angliai telepesek hálaadó aratási, betakarítási ünnepei. Az Egyesült Államok függetlenségének 1776-os kinyilvánítása után a Kongresszus javaslatot tett egy évente tartandó, az egész nemzetre érvényes hálaadási napra, melyet az első elnök, George Washington 1789-ben deklarált is, de még ez után sem tartották egységes módon és időben az USA-ban az ünnepet. Országos csak 1863-tól lett, amikor Abraham Lincoln elnök, keresve a polgárháború borzalmai közt a nemzet egyesítésének módozatait, hálaadási proklamációt adott ki, amelyben november negyedik (általában utolsó) csütörtökét a Hálaadás napjává nyilvánította az USA összes akkori államában.
A Valóság – The Reality
A történelmet mindig a győztesek írják és ez az Államokban sincs másképp. A Mayflower és a boldog Zarándok Atyák a barátságos indiánokkal ill. az első telepesek történetének egészen a legutóbbi időkig az idilli változatát tanulták meg a gyerekek a tankönyvekből. A valós történet azonban nem 1620-ban, hanem 1614-ben kezdődött, amikor angol, ekkor még csak felfedezők egy csoportja rabszolgának szánt Patuxet indiánokkal teli hajóval visszatért Angliába. A himlőt maguk után hagyták az Újvilágban. Így azoknak nagy része, akiknek sikerült elkerülni az angliai „kirándulást”, elpusztult. Mire a zarándokok megérkeztek a Cape Cod-öbölbe (Massachusetts), csak egy élő Patuxet törzsbéli indiánt találtak. Ő volt Squanto, aki túlélte a rabszolgaságot Angliában. Visszatért az Újvilágba és mivel kiválóan beszélte az angol nyelvet, ő segített a zarándokoknak megtanulni hogyan termesszenek kukoricát, hogyan és mire vadásszanak stb. Tárgyaló közvetítőként tárgyalásokat folytatott a békeszerződésről a Zarándokok és a Wampanoag Nemzet között. Ahogy híre ment az újvilági Paradicsomnak egyre több vallási puritán és telepes érkezett Új-Angliába. Mivel nem láttak kerítéseket, úgy vélték, hogy „közterületen” vannak. Elfoglalták a földeket és a fiatal benszülötteket elvitték Nyugat-Indiába rabszolgának. Ellentétben a Wampanoag törzzsel, a Pequot Nemzet nem fogadta el a békeszerződést és ellenállt. A Pequot törzs elleni, egyike volt a legvéresebb indiánok ellen intézett támadásnak. 1637-ben a jelenlegi Connecticut Groton közelében több mint 700 férfi, a Pequot törzs női és gyermekei összegyűltek az éves Zöld Kukorica Fesztiválra. Az ezt megelőző órákban az alvó indiánok sátrait angol és holland zsoldosok vonták körül felszólítva őket, hogy jöjjenek elő. Őket agyonlőtték, míg a rémült asszonyokra és gyerekekre rágyújtották a falut. Másnap a Massachusetts öböl kolóniájának kormányzója kihirdette: Ez a Hálaadás Napja, mert meggyilkoltunk 700 fegyvertelen férfit, nőt és gyermeket. A mészárlás a mostani Stamfordban (Connecticut) történt és ezt követően az egyház bejelentette a “hálaadás” második napját is, hogy megünnepeljék a gyülekezetek a pogány vadak felett aratott győzelmet. Az ünneplés során a bennszülöttek fejét rúgdalták az utcákon, mint a futballabdát. Még a Wampanoagok, akikkel addig barátságban éltek és kereskedtek, sem menekültek meg az őrülettől. A betegségek, melyeket behoztak a telepesek, ekkorra már rendesen megtizedelték a törzs népességét. A vezetőjüket Massasoit-ot lefejezték, a feje pedig trófeaként, Plymouth-ban egy oszlopra tűzve 24 évig volt látható… és ez még csak a kezdet volt. Jamestown Szükséges megjegyezni, hogy Pedro de Zúñiga térképe alapján (James Erőd ca. 1608) a legeslegelső kolónia nem Plymouth, hanem a kb. 1100 km-re délebbre fekvő Jamestown (Virginia Colony lásd TÉRKÉP) volt, melyet 1607-ben alapítottak. Jamestown 1699-ig volt Virginia fővárosa amikor is a kormány átköltözött Willamsburgba/VA.

Massasoit, a wampanoagok törzsfőnökének szobra, aki barátja és segítője volt a zarándokoknak az 1621-es érkezésüket követően. Kansas City, Missouri

Ellentmondás – Controversy
A Hálaadás Napja nem mindenkinek ünnep Amerikában. Kisebb mértékben az afroamerikai, nagyobb mértékben az őslakos indián népesség az, amelyik nem ünnepel ilyenkor. A jelenlegi helyzet az, hogy némelyik kisebbséget kísérti a Hálaadás. Sőt, a 350. évforduló kapcsán 1970 óta a new-englandi indiánok UAINE (ca. 110.000 őslakos) Nemzeti Gyásznap-ként élik meg és békés felvonulással emlékeznek. Némelyik csoport/törzs pedig ugyanúgy ünnepel, mint a nemzet többsége. Az a tény, hogy az UAINE gyászol ezen a napon, kérdést vet fel minden társadalmilag tudatos amerikai számára: vajon ünnep-e a Hálaadás és vajon a natív amerikaiak egy része miért ünnepli mégis, míg mások nem? A Hálaadás ünneplésére vonatkozó döntés tehát még az indiánokat is megosztja. A pro és contra ellentmondásokat az utóbbi években az iskolai tankönyvek és az oktatás próbálja feloldani és ebben maguk az indiánok is segítenek. 🙂 Jacqueline Keeler, navaho/yankton sziú író-aktivista ír arról, hogy a Navaho Nation miért ünnepli a Hálaadást. Szerinte ők, mint túlélők, szerencsésnek tekintik magukat: “Az a tény, hogy sikerült túlélnünk a tömeggyilkosságot, a kényszerű áthelyezést, a földjeink elvételét és más igazságtalanságokat, hogy képesek vagyunk megosztani és átadni az épségünket, lehetővé teszi a gyógyulást és ezért hálásak lehetünk.” Ez a Hálaadásnak egyfajta revizionista felfogása, mert mint mondja – “Számos olyan törzs volt, mely önzetlenül adott a jövevényeknek, mert úgy gondolta, hogy ezzel tiszteletet érdemel ki magának.” A díjnyertes szerző, Sherman Alexie író, költő, filmkészítő (Spokane és Coeur d’Alene törzs, WA) szintén ünnepli a Hálaadást: “Amikor a Hálaadás szellemében érezzük magunkat, meghívjuk az összes elkeseredett, magányos, a közelmúltban elvált vagy megbántott fehér barátunkat, hogy jöjjenek velünk…” Ezen felfogás szerint ezek a törzsek, ellentétben a fehér amerikaiakkal, nem a hódításra emlékeznek, hanem a valamikori, befogadó Wampanoagok adakozására és nagylelkűségére. Szerintük a gyerekek is szívesebben tanulnak ez utóbbiakról, mint az indiánok felett aratott véres győzelmekről. Ez a változás régóta esedékes, mert minden gyermek megérdemli az igazságot, az értelmes tanulságokat és humanitárius fejlődéséhez a támogatást. Chuck Larsen ojibwa/irokéz indián, állami iskolai tanár és történész írja – “Egy indián tanár számára a Hálaadás tanítása soha sem volt egyszerű. Néha úgy éreztem, mintha túl sokat tudnék a zarándokokról és az indiánokról. Minden évben szembesültem azzal a szakmai és erkölcsi dilemmával, hogy becsületesen tájékoztassam a gyerekeket és elkerüljem a történelmi torzításokat vagy a faji és kulturális sztereotípiákat.” Az Understanding Prejudice (Az előítélet megértése) szervezet ajánlásaival már számos iskolában előrelépés van a revizionista Hálaadás-tanítás érdekében. Ebbe a folyamatba a szülőket is bevonják arra ösztönözve őket, hogy gyermekeiket befolyásolva azok egy előítéletmentes és történelmileg valós képet kapjanak az ünnepről. Nem különben arról is, hogy miért vannak olyan családok, ahol nem ünneplik a Hálaadást. A lényeg a mitologizálás lebontása. Akár örülsz, akár gyászolsz, a fontos az, hogy kezdeményezd a beszélgetést az ünnep eredetéről és nem csak a zarándokok szemszögéből nézve. Tudd meg, hogy kik voltak a valamikori Wampanoagok és mit jelent a mai amerikaiaknak ill. a mai észak-amerikai indiánok számára a Hálaadás.
Referenciák
Waking Times/Ébredő Idők
A Hálaadás valódi története Smithsonian Magazine
Az első Hálaadás valódi történetét tanítod? Education World
Squanto története Britannica.com
Kik ünneplik és kik nem ünneplik? ThoughtCo.
Miért nem ünnepli mindenki? Independent
Jamestown, Virginia története nps.gov US National Park Service
A sötét és megosztó Hálaadás-mítosz The Atlantic
Hálaadás-mítosz thruthout.org

 

←←Indiánok

Híres Indiánok – Famous Native Americans

←←Indiánok


 

Ismert indián emberek, akik nagy hatást gyakoroltak a társadalomra híres vezetőként vagy valami jót és hasznosat tettek/tesznek a világnak vagy törzsüknek. További neves natív amerikaiak megtalálhatók az oldalsáv szócikkei között is.

 

Wesley Studi (sz. 1947, Nofire Hollow, Oklahoma) cherokee színész, producer (Zimbio.com)

  • William Apess (1798-1839) Pequot indián író, aktivista, utazó prédikátor, metodista lelkész. Több indián lázadásban és tüntetésben is részt vett. Natív amerikaiként elsőként írt életrajzi könyvet Az Erdő fia címmel.
  • Black Elk (Hehaka Sapa, 1863-1950) oglala sziú indián, álomlátó, író. Haláláig a népéért küzdött, csatákban is részt vett. Meggyőződése volt, hogy ő vezeti népét vissza az ősök útjára.
  • Ward Churchill (1947-) író, politikai aktivista, az etnikai tanulmányok professzora. Munkái ellentmondásos és provokatív nézeteket is tartalmaznak, közvetlen, gyakran konfrontatív stílusban írva. Indiánjogi képviselő.
  • Elizabeth Cook-Lynn (1930, Dél-Dakota-) dakota-sziú költő, író, tudós, aki a törzsek szuverenitásáért küzdött a politikában. Emerita professzor, az angol nyelv és az őslakos amerikai tanulmányok munkatársa a Kelet-Washington, WA egyetemen.
  • David Cusick (ca. 1780-ca. 1840) tuscarora indián, író és művész, aki megírta az indiánok teremtéstörténetét, mitológiáját, stb.
  • Vine Deloria, Jr. (1933-2005) sziú, író, teológus, történész, aktivista. A sztereotípiák ellen küzdött és részt vett a kongresszus munkájában, az indiánok képviseletében.
  • Charles Eastman (Ohiyesa, 1858-1939) dakota indián, orvos, író, reformer. A politikában a fiatalok jövőjéért küzdött, megírta az USA történelmét indián szemszögből.
  • Geronimo (1829-1909) apacs harcos, aki háborút indított az európai telepesek ellen.
  • Handsome Lake (Ganiodajo, 1735-1815) irokéz vallási vezető, aki az irokéz indiánok vallásáért ill. hagyományaik felélesztéséért küzdött.
  • Joy Harjo (1951-) muscogee indián, költő, zenész, akit az indián művészet felélesztőjének tartanak. Munkáiért rengeteg díjat kapott.
  • Francis La Flesche (1857-1932) osage indián, az első indián etnológus. Az indiánok antropológiáját, stb. vizsgálta, díjakat kapott érte.
  • Lozen (1840-1887) apacs látnok, aki a törzsfőnök Victorionak a húga volt. Tudását arra használta, hogy az ellenség lépéseit kifürkéssze, és így testvére harcosait segítse, de ő maga is nagy harcos volt.
  • Victorio (1825, Új-Mexikó-1880) apacs törzsfőnök, a látnok Lozen bátyja. Az apacs háborúk kiemelkedő alakja volt.
  • Dr. Joe Medicine Crow (1913-2016), crow indián, 102 éves korában elhunyt utolsó háborús vezető (War Chief), történész, antropológus, író. 1943-46 között az amerikai hadseregben szolgált, katonai karriert ért el. Kitüntetések: Elnöki Szabadság-érdemrend, Bronz Csillag, Francia Köztársaság Becsületrend.
  • Wilma Pearl Mankiller (1945-2010), Cherokee Chief of Chiefs (1985-1995) politikai aktivista, aki hangot adott a hangtalanoknak. 10 éven át a Cherokee Nemzet törzsfőnöke (Principal Chief) volt.
     
     

  •  

  • Russell Means (1939-2012) oglala sziú aktivista, politikus, színész, zenész és író. Az indiánmozgalom vezetője volt, szerepelt az Utolsó mohikán c. filmben és CD-t is adott ki.
  • N. Scott Momaday (1934-) kiowa indián, író. Munkásságáért megkapta a Pulitzer-díjat.
  • Mountain Wolf Woman (Kéhachiwinga, 1884-1960) ho-chunk indiánnő, író, aki vándorolva őrizte meg függetlenségét és alakította saját vallását.
  • Mourning Dove (Humishuma, 1888–1936) írónő, aki egyike volt az első indián szerzőknek, aki indiánokról írt. Kevert indián, ám ő inkább okanagan-nak mondta magát.
  • Opothleyahola (ca. 1778-1863) muscogee törzsfőnök volt és kiváló szónok a 19. században. Az Amerikai Polgárháború során az Unió oldalán harcolt osztagával.
  • Osceola (1804 Mississippi-1838) 19. századi creek indián vezető, aki háborúba vezette törzsét a Seminolékat, amikor a kormány el akarta venni a földjeiket. Az Államokban hegyet, erdőt, egyetemi kollégiumot, csatahajót (SS Chief Osceola), megyét neveztek el róla. Számos település is az Osceola nevet viseli.
  • Crazy Horse (Őrült Ló, ca. 1842-1877) sziú harcos, aki felkelést indított az amerikaiak ellen, amit meg is nyert. Dél-Dakotában (Black Hills) egy hegyoldalba faragott arcképmás őrzi az emlékét.
  • Pocahontas (1595/96? Virginia-1617) powhatan indián nő, aki 1607-ben megmentette a telepesek életét, később indián-hercegnőként és egyben az első Európába látogató indián nőként Angliába utazott az indiánok képviseletében. Amerikába nem tudott visszatérni, mert röviddel a visszaút előtt, feltehetően feketehimlőben 22 évesen meghalt. A virginiai Jamestownban van csodálatos szobra.
  • Alexander Posey (1873–1908) muscogee költő, humorista, újságíró és politikus.
  • Sánta Őz (Tahca Ushte, John Fire Lame Deer, 1900–1976) sziú sámán, akinek önéletrajzi könyvéből ismerjük az indián szellemvilágot, vallást, rituálékat, stb.
  • Seattle törzsfőnök (1786-1866) a suquamish és duvamis törzsek vezetője volt, igyekezett a fehérekkel együttműködni és keresni a közös pontokat. Igazából a népét akarta asszimilálni.
  • Luci Tapahonso (1953-) navajo írónő, költőnő.
  • Ülő Bika (Sitting Bull, 1831-1890) sziú harcos, aki felkelést indított az amerikaiak ellen, amit meg is nyert.
  • Sarah Winnemucca (ca. 1844-1891) 19. paiute századi aktivista, politikus asszony. Tanárként az indián gyermekeket szerette volna oktatni, illetve a fennmaradásukért küzdött.
  • Sequoyah (ca. 1767-1843) létrehozta a cherokee szótárt és ABC-t.
  • Álló Medve (Standing Bear, 1834–1908) ponca törzsfőnök, aki sikeresen érvelt a bíróságon az indiánok jogai mellet. Ez egy igen felkavaró bírósági ügy volt az indián kultúrában.
  • Carter Revard (1931-) osage indián, költő, író, tudós. Az indián kultúra kutatója és szószólója volt, előadásokat tartott a témában és több díjat is nyert.
  • John Rollin Ridge (Yellow Bird, 1827-1867) cherokee indián, aki az első indián származású író volt.
  • Sacagawea (1788-1812) lemhi shoshone asszony tolmácsként és útmutatóként segítette Lewis és Clark expedícióját. É-Dakotától a Csendes-óceánig 1804 és 1806 között több ezer mérföldet utazott velük.
  • Tecumseh (1768–1813) shawnee (Sóni) indián, aki háborút indított az európaiak ellen.
  • Charlene Teters (1952-) spokane indián, művésznő, akinek 21 kiállítása volt már. A rasszizmus ellen küzd a sportban és a médiában egyaránt.
  • James Welch (1940–2003) blackfeet (feketelábú) indián, író és költő. Munkáiért díjakat kapott.
  • Wolf Robe (Honehevotomah, 1838–1910) cheyenne indián törzsfőnök, aki békeérdemrendet kapott a munkájáért.
  • Ofelia Zepeda (1952-) tohono költőnő és nyelvészprofesszor. Célja az indián nyelvek megőrzése, felélesztése.
  • Zitkala-Sa (1876-1938) sziú költőnő volt, aki kultúrával képzett hidat a nemzetek között, zenélt, tanított, szerkesztett. A politikában küzdött az indiánok jogaiért.

 

←←Indiánok

Rabszolgatartó indiánok – Slave Ownership of Indians

 

←←Indiánok


 
Az afroamerikai és az indián népesség egymással való biológiai és kulturális kötődése az amerikai közgondolkodásból (az európaiból meg pláne) teljesen kimaradt, ezért mindenképpen érdemesnek tartottam erről a témáról is nyitni egy oldalt. Kevésbé ismeretes, hogy az európaiak Újvilágba történt érkezése előtt már az indián törzsek is tartottak rabszolgákat. Az 1600-as években az angol gyarmatosítók még az indiánokhoz hasonló módon kezelték rabszolgáikat. A mester és a rabszolga együtt dolgozott a mezőn, idővel a rabszolga elnyerte szabadságát, majd kikerülve a szélesebb társadalomba annak prominens tagja lehetett stb. Ez idő tájt az őslakos indiánok csak ritka esetben csatlakoztak a fehérek kultúrájához, rabszolgáikat pedig teljesen eltérő módon kezelték. Az amerikai őslakos-változat rabszolgái a hadviselés során ejtett foglyok voltak, akiket vagy integráltak a törzsbe vagy megölték őket. A rabszolgák státusza rendszerint nem volt örökös, és nem volt faji vonatkozása sem, mert végül a törzs tagjaivá váltak. Ez különösen a nőkre vonatkozott és szinte egyetemesen a foglyul ejtett gyermekekre. A férfiakat is befogadhatták a törzsbe, de rituálisan meg is ölhették őket. Ez amolyan, a szemet szemért (tit-for-tat) elv általánosan elfogadott módszere volt. A másik változat az európaiaktól átvett módszer volt. Voltak törzsek, melyek számos szokást, kulturális vonást vettek át az európaiaktól. Számukra a rabszolgatartás és kereskedés! is a gyarmatosítókhoz való alkalmazkodás, azok kultúrájának elfogadása volt. Ezzel pozíciójukat próbálták megerősíteni, jobbá tenni a helyzetüket az európaiak között. Viszont ellentétben a fehérekkel, ők együtt dolgoztak a rabszolgákkal. 🙂 Az 1700-as évek végétől az 1860-as évekig az Öt Civilizált Törzs mindegyike tartott rabszolgákat. 1835-re csak a cherokee családok 7,4%-ának már 1592 rabszolgája volt. Ez a szám magasabb volt, mint általában az akkori déli államokban, ahol a családoknak csak 5%-a tartott rabszolgákat. A cherokee rabszolgatulajdonosok vitték magukkal rabszolgáikat a Könnyek Ösvény-én is, amikor elűzték őket eredeti földjükről az Indian Territory-ra, Oklahomába. Azonban még a Cherokee Nemzeten belül is sok törzsi tag volt, akik nem támogatták a rabszolgatartást. Az egyik cherokee-oldal rabszolgákat tartott és hivatalosan szövetkezett a Konföderációval a polgárháború idején és kevesen tudják, de ezidő alatt egyfajta mini-polgárháború is zajlott a Cherokee Nemzeten belül.

Rabszolgatartás az USA-ban a polgárháború előtt CLICK A NAGYÍTÁSHOZ!(Wikimedia Commons)
A kisebb, anti-rabszolgasági frakciót “Pins”-nek hívták. A legtöbb cherokee férfi csatlakozott a Konföderációhoz, de egy meglehetősen nagy kontingens csatlakozott az Unióhoz is azaz az Északiakhoz. Útjaik kb. Kansas állam határán keresztezték egymást, lásd a térképet. Szóval több szálon futottak az események és a rabszolgaság megszüntetésére már 1865 előtt is több emancipációs proklamáció és megengedő törzsi törvény látott napvilágot. Ilyen volt pl. egy 1825-ös, a Törzsi Tanács (Tribal Council) által hozott törvény, miszerint cherokee férfi házasodhat fehér nővel, mivel sok cherokee a törzsi közösségen kívül élt akár földművesként vagy iparosként. Az ilyen keresztházasságokból született gyermekek is a nemzet tagjai “lehettek”. Ugyanígy gyakori volt cherokee nők és fehér kereskedők közti házasság. Végül, 246 évvel azután, hogy az első, afrikai rabszolgákkal érkező hajó a virginiai Jamestown-nál kikötött, 1865. december 18-án elfogadták az alkotmány 13. módosítását, melynek értelmében “Sem rabszolgaság, sem önkényes szolgaság, kivéve büntetésként a bűncselekményért a felet megfelelően elítélve, az Egyesült Államokon belül vagy bármely más, a joghatóságuk alá tartozó területen nem létezik többé. A Kongresszus hatáskörrel rendelkezik arra, hogy ezt a cikkelyt megfelelő jogszabályok révén érvényesítse.” Hmm… így leírva jól hangzott…
Csak érdekesség, hogy a rabszolgatartás egyik legexponáltabb Deep SouthA Deep South az Amerikai Dél kulturális és földrajzi régiója. Nem azonos az “Old South”-al (Öreg Dél), mely államok az alapító első 13 állam déli államai a brit kolónializálás után. Deep South államok: Alabama, Georgia, Louisiana, Mississippi. Különböző források ide sorolják még Florida, Tennessee és Dél-Karolina államokat is. állama Alabama, azaz a gyapotállamok egyike, éppen ebben az évben csatlakozott 27. államként az USA-hoz. A rabszolgaság örökségének felszámolása több mint 100 év elteltével is az Államok egyik központi kérdése maradt, különösen a polgárháború utáni újjáépítés korában és az 50-60-as évek afroamerikai polgárjogi mozgalmai idején. A szabadságukat elnyerő rabszolgák megkapták a jogot a vezetéknév használatának méltóságára is. Pl. a 2000-es népszámlálás adatai szerint a történelmi Washington nevet viselő amerikaiak 90%-a afroamerikai származású volt. A történészek szerint a felszabadult rabszolgák közül sokan a szabadság kapuját elsőként megnyitó George Washington előtti tisztelet okán vették fel a nevet. Így vált a Washington név a “legfeketébb” családnévvé Amerikában. 🙂 Térjünk vissza az indiánok rabszolgáihoz… A polgárháború után tehát az indiánok fekete rabszolgái (Freedman/Freedmen/Freedwomen-ek) és azok leszármazottai szabaddá váltak, de egyben új ellentmondásokkal is szembesültek, mely téma a nagyközönség számára elég nehezen érthető. A “fekete” indiánoknak csak ritka esetben voltak törvényes cherokee felmenőik, mivel hivatalosan nem házasodhattak a Cherokee Nemzet indiánjaival. Ám egy kisebb részük mégis csak cherokee keverék volt, ahogy az afroamerikaiak egy része is rendelkezik az európai Y-DNA-örökséggel. Ez utóbbi variáció 🙂 a valamikori, a fekete nőkkel szembeni rendszeres, a fehér férfiak által elkövetet szexuális visszaélések következménye. Naívság lenne azt képzelni, hogy nem így van. Ennek okán került be az összefoglaló “colored people” kifejezés is az amerikai szóhasználatba, mely a népesség kevert állampolgáraira utal. A keveredés ma is gőzerővel tart 🙂 azzal a különbséggel, hogy szabadon megtehető és semmilyen jogilag vett diszkriminatív következménye nincs. Később a cherokee törzsi kódexekbe még a korrábinál is szigorúbb szabályokat foglaltak, ami a teljes jogfosztottságot jelentette a Freedmen-ek számára. Nem élhettek tovább az indián területeken, a keresztházasság törvénytelen volt, így az abból származó utódok is. Végül az Egyesült Államok kormánya és Tahlequah, Oklahoma között aláírt 1866-os szerződés megadta nekik és leszármazottaiknak a “Cherokeek Minden Jogát”. Így a közösség néhány ezer tagja cherokee állampolgár lett és számuk nemzedékeken át tovább nőtt. 2006-ban, 140 év után! azonban visszavonták tőlük a törzsi állampolgárságot, de státuszuk, mint “fekete” cherokee megmaradt. Ennek oka a törzsi alkotmány 2006-os megváltoztatása volt. A kötelező vérségi hányad foka törzsenként változó. Ma a cherokeeknál a legengedékenyebb, mert nincs mininimális vérkvantum-követelmény. Viszont a tag felmenői között lennie kell matrilineáris (anyaági) cherokee ősnek, akinek szerepelnie kell a törzsi tekercsek (Blood Roll: az összeírás 1907-ben fejeződött be) eredeti bejegyzései között, melyekben anno kb. 5000 Freedman lett regisztrálva. A lényeg, hogy ma egy törzsbéli cherokee ereiben a valamikori keresztházasságok által csörgedezhet fehér, fekete, ázsiai és akár indiai vér is. Több kérdés és ellentmondás is felmerült a meglévő kritériumokkal kapcsolatban, melyekről hosszan lehetne írni. Csak egy a számos anomália közül, hogy pl. a cherokee alkotmány (2006) kizárólag vérségi alapon tette lehetővé a törzsi állampolgárságot, ugyanakkor befogadtak olyan tagokat, akik csak csekély mértékben feleltek meg a feltételeknek. Miért érhet többet egy nagyon távoli származás, mondjuk 1/512 fehér-cherokee, mint egy régóta tartó, életvitelszerű törzsi hovatartozás és elkötelezettség? – vetődött fel a kérdés. Voltak cherokee-afroamerikai házasságból származó utódok, kiknek tagságát elutasították csupán azért, mert feketének látszottak. Az ellenzők szerint ez rasszizmus, ami megakadályozta a Freedmen-ek felvételét ill. a CDIB (Certificate of Degree of Indian Blood) regisztrációt. Az ok lehetett a törzsi vér felhígulásától való félelem. Bejátszhatott a nyereségféltés is, amit a kaszinófejezetben írtam le. A történet irónikus vége, hogy a washingtoni szövetségi bíróság (SCOTUS) 2017-es döntése szerint a valamikori cherokee tulajdonú rabszolgák leszármazottait (egyes források szerint ma már kb. 25.000 állampolgár!) is megilleti a törzsi állampolgárság, ideértve a hivatali tisztségviselést, a törzsi választásokon való szavazás jogát, a szociális ellátáshoz való jogot, jogot a törzsi egészségügyi ellátáshoz és a lakhatáshoz való hozzáférést. Az ítélet semmilyen egyéb vonatkozásban nem befolyásolja a Cherokee Nemzet függetlenségét és legjobb belátásuk szerinti jövőbeni döntéseit. Fellebbezés nem történt és a cherokee nemzeti főügyész megkönnyebbüléssel (én) fogadta a döntést. Minden jó, ha a vége jó! 🙂
Referenciák
Indián Rabszolgatartás/Native American Slave Ownership en.wikipedia.org
Felszabadítás és Ellentmondás/Cherokee Freedmen Controversy en.wikipedia.org
Voltak Rabszolgáik a Cherokeeknak?/Did the Native Americans Own Slaves? Quora
Döntés a Freedmen-ek Cherokee Állampolgárságáról/Court: Right to Tribal Citizenship apnews.com

 

←←Indiánok

Az Indián Háborúk – Indian Wars (1860-1890)

←←Indiánok


Az európai hódítók megjelenése előtt is dúltak törzsi háborúk az indiánok között, de a bevándorlók feltűnésével új szereplő került a képbe. Az európai pionírok, amíg kis számban jelentek meg, gyakorlatilag békében éltek az őslakosokkal és nagyon sokat tanultak tőlük. Amikor azonban a 17. század elején nagyobb tömegben is megindult a bevándorlás, egyre gyakoribbak lettek az összetűzések. Az indiánok természettiszteletén alapuló vallása szerint, a Föld nem az emberek tulajdona, azaz a Föld nem hozzájuk tartozik, hanem épp fordítva: az emberek tartoznak a Földhöz. Ez a tulajdonosinak legkevésbé sem nevezhető világszemlélet, bármennyire is szimpatikus és tiszteletet ébresztő, mégis jelentős akadályt jelentett az érkező európai hódítókkal szemben. Az indiánok technológiai elmaradottsága és népeik széttagoltsága megnehezítette, illetve lényegében lehetetlenné tette az igazi ellenállást. A franciák és a britek közötti, valamint a brit és az amerikai gyarmatosítók közötti háborúkban mindkét oldal arra ösztönözte indián szövetségeseiket, hogy erőszakos támadást indítsanak a másik lakossága ellen. A telepesek térhódításával a törzsek fokozatosan elkezdtek kiszorulni a vadászterületeikről és termőföldjeikről, a bölénypopuláció csökkenésével pedig tradicionális élelemforrásuk is mind tovább gyengült, főleg a síksági, nomádindiánoké. A nyugat felé irányuló vasútvonalak építésével párhuzamosan felgyorsult a telepesek és a könnyű meggazdagodást kereső, az aranyláztól hajtott jövevények beáramlása. Bár az amerikai államok közössége, a különböző kétes érvényű békeszerződések megkötésével, formálisan mindig is a törvényes területfoglalás képét igyekezett sugározni, mégis az indián lakosság kiszorítása, illetve kiirtása volt az igazi cél. Az ismert, “A halott indián a jó indián” mondás mindent elmond erről a szomorú időszakról. Az USA létrejöttekor, azaz a Függetlenségi Háborúk végén 600 ezer indián élt az Államok területén. 50 évvel később már csak 400 ezer és az 1890-ben tartott népszámlálás szerint mindössze 248.253 fő volt. Ezt követően, 1776-tól a földjeikért vívott harcokban, az új állam vált ellenséggé. A francia, spanyol és angol gyarmatosítók ellen viselt háborúk idején az indiánok gyakran egymás ellen is harcoltak. Vagy pl. ott van az ún. francia és indián háború (1755-1763), melynek már a neve is félrevezető, mert nem indiánok vívták franciák ellen, hanem a franciák és a velül szövetséges indiánok harcoltak az angolok ellen. Ám az 1860-1890 között lezajlott sok véres harc után Tecumseh, Black Hawk, Osceola, Ülő Bika, Crazy Horse, Quanah Parker, Chief Joseph, Red Cloud és Geronimo története egy mára már letűnt korról mesél, amelyben hősies ellenállásuk végül sajnos nem érte el, nem érhette el a kívánt célt. Sand Creek (1864 Colorado), Washita (1868 Oklahoma), Little Bighorn (1876 Montana), Wounded Knee (1890 Dél-Dakota)…, mely az utolsó véres esemény volt 1890-ben az Indián Háborúk hosszú sorában. Wounded Knee-nél 300 sioux indián veszett oda a mészárlás során. Az indiánokat is megosztó háborúk, az őket sokszor megvesztegető, pénzzel lekenyerező szembenálló felek nagy mértékben hozzájárultak a végeredményhez. Érdekes lenne tudni, hogy vajon hogyan alakult volna Észak-Amerika történelme, ha az amerikai indiánok szilárdan és egységesen léptek volna fel az európai bevándorlókkal szemben… költői kérdés.
Referenciák
Native American Symbols/Indián Szimbólumok WARPATHS
William Frederick “Buffalo Bill” Cody
Little Bighorn, 1876
Indian Wars Timeline/Indián Háborúk 1540-1918 Idővonal

←←Indiánok

A Dakoták Szíve és Lelke: a Bölény – Tatanka/Buffalo

 

←←Indiánok


Wampum öv. Mintázattól és színtől függően ceremóniák, szerződéskötések, háborúk vagy a béke üzenete esetén használják. Made by Alvina Lin, prezi.com

A Nagy Síkságon (Great Plains) honos dakota kultúra középpontjában a bölény vagy más néven a tatanka áll. Több ezer éve annak, hogy a bölény és a prérilakó dakota (másnéven lakota, sziú) indiánok testben és lélekben egymáshoz kapcsolódtak. Ahogy a bölények az észak-amerikai síkságon szabadon mozogtak, követve őket, úgy mozogtak velük a nomád törzsek is. Nagy tisztelet övezte ezeket a hatalmas állatokat mindazért az áldásért, amit az indiánok kaptak tőlük. Az indiánok használati tárgyai, eszközei, kezdve a tipitől (sátor) a gyermekbölcsőig, minden tulajdonuk könnyen mozdítható volt, így életüket, táborhelyeiket a bölények mozgása határozta meg. A síksági bölényeket az utolsó porcikájukig felhasználták az indiánok, gazdasági életük hátterét teljes egészében a bölény biztosította. Ez egy egyedülálló egyensúly volt a természet és az ember között. A lándzsával megölt bölényt a Nagy Szellem ajándékának tekintették és tisztelettel adóztak neki, azaz Tatanka Oyate-nak. A dakoták mondják: A mai hitünk még mindig olyan, mint egykor volt. Amíg van bölény, ott marad Oyate is. Noha az észak-amerikai szarvasmarha közeli rokona, a bölényeket az indiánok soha nem háziasították. A 20. sz. fordulóján az európai bevándorlók próbálkoztak a háziasítással, de kevés sikerrel jártak. A bölény vad, félelmet nem ismerő és irányíthatatlan állat. Bátorsága, legyőzhetetlensége példaképül szolgált az indiánoknak csatáik során. A bölény kb. 2 m magasra képes felugrani, vágtató sebessége 55-65 km/h között van.
Buffalo Photograph by Ray Tysdal

Mérete és közel 1 tonna tömege ill. sebessége lehetetlenné teszi a karámban történő tartást. Provokálásra támad. Az Államok nemzeti parkjaiban 3-szor több látogatót támadnak meg bölények, mint grizzly medvék. Becslések szerint, valamikor 20-30 milliós volt az észak-amerikai nagy Buffalo Nation populáció az Appalache-hegységtől a Sziklás-hegységig, a Gulf-partoktól Alaszkáig. 1889-ben 1091 db! bölényt számoltak a kontinensen… nem az indiánok “jóvoltából” lettek ilyen kevesen. Ma, az utóbbi évtizedek intenzív visszatelepítése eredményeként közel 500.000-es a bölénypopuláció az USA-ban, ebből kb. 30.000 ellenőrzött bölény rója szabadon a Nagy Síkság prérijét. A populációnak jelentős része privát ranch-okon élő kereskedelmi állomány, nem vadbölény, hanem szarvasmarhával keresztezett, így ranch-on is tartható. Ilyen értelemben tehát az eredeti vad fajta ökológiailag kihaltnak tekinthető. A tiszta vadbölények száma kb. 11 ezer. Nagy nemzeti parkokban is élnek “eredeti” síksági vadbölények, mint pl. a Yellowstone-ban, ahol egy 4-5 ezres, genetikailag tiszta populáció él.
 

Visszatérés a Prérire – Returning to the Prairie
A 2000-es évek elejére a prériállamok (Montana, Észak- és Dél-Dakota, Nebraska, Wyoming, Kansas, Oklahoma, Nyugat-Texas és részben Új-Maxikó) valamint a kanadai prériprovinciák (Manitoba, Saskatchewan, Alberta) lassú, fokozatos elnéptelenedése, az egykor hatalmas farmergazdaságok kihalása a fehér népesség elköltözését eredményezte. Azonban nyomukban újra ott vannak a visszatelepített bölények, és ugrásszerűen megnőtt az őslakos indiánok száma is. Ez a 2,9 millió km2 területű füves síkság (Great Plains), talán Kansas kivételével, igen gyéren lakott vidék. Utunk során jóformán csak a benzinkutak és motelek környékén láttunk embereket. Persze az is igaz, hogy itt, aki él és mozog az autóval jár, de járművet is inkább kamiont láttunk az utakon, mint személyautót. A népsűrűség 3-25 fő/km2, de az utóbbi 10-15 évben újraéledt a vidék egy korábbi életformája. Winnetou “hazatértével” vannak megyék, ahol ma háromszor annyi őslakos él, mint az ezredforduló idején. A bölénycsordákat többnyire az indián törzsek ellenőrzik. Azt állítani persze, hogy az indián- és bölénypopuláció növekedése visszaállíthatja az amerikai Prérin a fehérek megérkezése előtti állapotokat, nem lehet. Bár a valamikori sajátos ökoszisztéma nyomokban megmaradt, a gépesített mezőgazdaság megölte a Prérit. Sok indián bízik abban, hogy az őslakos fajok visszatelepülésével és a valamikori hazárd módon működtetett mezőgazdaság halálával idővel magához tér majd ez az egyedülálló ökoszisztéma. Több rezervátum is programokat szervez az ősi életforma részbeni helyreállítására. A 31 amerikai indián egyetem harmadán oktatnak bölénytudományokat 🙂 és bölénytenyésztést. Ennek nyomós oka is van. Az indiánok a fehéreknél hajlamosabbak a cukorbetegségre, de a bölényhús, ami évszázadokon keresztül az indiánok étrendjének alapja volt és megvédte őket ettől a kórtól, válasz lehet erre. Összetétele és különleges beltartalmi értéke miatt a bölényhúst már a fehér ember is felfedezte magának, mert vannak már bison-kajázók is az USA-ban. Sőt, Nemzeti Bölénynap is van, melyet 2012 óta minden november első szombatján tartanak az Amerikai Buffalo környezeti, kulturális, történelmi és gazdasági értékének tiszteletére. 2016. május 9-én Obama elnök aláírta a bölénytörvényt (National Bison Legacy Act), mely az amerikai bölényt nemzeti örökségnek és az Államok nemzeti emlősének (US National Mammal) nyilvánította. 🙂 “Pusztán a tény, hogy újra itt vannak körülöttünk és a gyermekeink körül, tudva azt, hogy mit jelentettek az őseinknek, nagyszerű dolog.”-nyilatkozta a New York Times-nak Mike Faith “bölényfelelős” a Standing Rock sziú rezervátumból.
Referenciák
Vissza a Prérire The Guardian
Nagy-Síkság Enciklopédia Plains Humanities
American Bison Today/Az Amerikai Bölény Ma nationalzoo.si.edu
Indiánoldal indians.org
Indian Facts/Őslakos Tények native-american-indian-facts.com

 
 

←←Indiánok

Indián Kaszinók – Indian Gaming/Gambling

 

←←Indiánok



Néhány adat… Jelenleg 501 indiánok által üzemeltetett szerencsejáték-vállalkozás van az USA-ban. Ezeket, az 573 államilag elismert törzs közül 241 törzs tulajdonol az USA 29 államában. Az összes “indiánjátékkal” kapcsolatos éves bevétel 2017-ben meghaladta a 32,4 Mrd dollárt. Ez az összeg az Államok összes kaszinójáték-bevételének 43%-át jelenti! A kaszinózás felé a nagy lépés 1975-ben történt, amikor az indián önrendelkezésről szóló törvényt elfogadták és az Indián Ügyek Hivatala (BIA) átadta a közigazgatást a törzsi kormányoknak. Ezt a törvényt jelentőségében a vasfüggöny lehullásához és az apartheid széteséséhez hasonlítják, mely az utóbbi száz év legnagyobb gazdasági változását, a törzsek szerencsejáték-üzletbe való bekapcsolódását is lehetővé tette. Noha az USA legtöbb tagállamában tiltott a szerencsejáték, ma az indián rezervátumok többségében engedélyezett. Azonban az indulás nem ment simán. Az első indián kaszinót, egy nagybetűs bingó- és pókertermet, Floridában építette a Seminol törzs 1979-ben. Az állam először be akarta zárni a játéktermet, a rendőrség razziát tartott, az indiánok tiltakoztak, mígnem az ügy a Legfelsőbb Bíróságon kötött ki. A bíróság 1987-ben úgy rendelkezett, hogy a törzseknek, lévén szuverének, nem lehet megtiltani, hogy kaszinót üzemeltessenek. Egy évvel később, 1988 októberében a Kongresszus törvényben egyértelműsítette az ítéletet Reagan elnök szignójával 🙂 Indián Szerencsejáték Törvény, miszerint az indiánok “kaszinózhatnak”, de a szerencsejáték-bevételt törzsi gazdaságfejlesztésre kell fordítaniuk. Ezt követően egyre-másra épültek a kaszinók. A nagyobb városok közelében lévő rezervátumok kaszinói jól jövedelmeznek, de a gyéren lakott területeken lévők nem igazán. Ezzel együtt is elmondható, hogy a jól jövedelmező szerencsejáték a legfontosabb tevékenységgé vált a törzsek számára a 19. sz.-i prémkereskedelem óta. A pénz azonban problémákkal is járt, mert vannak törzsek, mint pl. a navahók és a hopik, akik bűnnek tartják a szerencsejátékot és tiltják a kaszinóépítést. Másrészt, akik pedig nem vesznek részt közvetlenül az üzemeltetésben, azok passzívan és tétlenül várják a részesedésüket. A kaszinózás, ha csak közvetve is, de ráirányította a figyelmet a törzsi függetlenség néha abszurd, néha egyenesen ellenszenves vonására. A leggyakoribb problémát mindig a törzsi tagság megállapítása jelenti. Ezt ugyanis a legtöbb törzs vérségi alapon dönti el azaz, aki a törzs tagjának vallja magát, annak bizonyítania kell, hogy negyed, nyolcad vagy esetleg tizenhatod részig a törzs vére folyik az ereiben. A szerencsejáték felszínre hozta ennek a törvénynek a visszásságát. Csak Kaliforniában több mint 2500 indiánt zártak ki a törzséből, mert politikai ellenségeik vagy kapzsi hivatalnokok “hirtelen” felfedezték, hogy vérvonalukkal nincs rendben minden. Ám a valódi szándék általában az volt, hogy a szerencsejátékból származó jövedelmet lehetőleg minél kevesebb ember között kelljen szétosztani. A nagyobb tragédia, hogy a kiközösítettek elveszítették törzsi lakóhelyüket, iskolájukat, jóléti ellátásukat és néha pénzbeli járandóságukat is, az identitásról és a közösségi hovatartozásról nem is beszélve. Ez csúnya dolog és felmerült bennem a patetikus kérdés: hát ezért pusztultak el annyian és harcoltak az ősök oly hosszú időn át, hogy most, amikor konszolidálódott a helyzetük, egymást bántsák …? Egy másik kérdés lehet az, hogy vajon meggazdagodtak-e az indiánok a kaszinó révén? Javított-e az önrendelkezés és a szerencsejáték-üzlet az indiánok helyzetén? A múlthoz képest mindenképpen, de a különböző adottságok pl. földrajzi, klimatikus, népsűrűség stb. miatt pl. a “kaszinózás”-tól várható gazdasági fejlődés nagyon egyenetlen és igen lassú. Az amerikai indiánok több mint 1/5-e szegény, míg a teljes USA-népességnek csak a 13-15%-a mondható annak. Persze, ezek relatív fogalmak. A témában érintett, közel 3 millió indián zöme városokban él főleg a magasabb jövedelműek és ott a szerencsejáték is jóval jövedelmezőbb, ezért a 326 rezervátumban (nem mindegyik törzsnek van saját rezervátuma) az átlagadatoknál nagyobb a szegénység. Egy indián háztartás (household income) éves jövedelme átlagosan $50.000 és $120.000! között van (területtől és törzstől függően igen nagy a szórás a szélsőséges gazdasági adottságok miatt) szemben az országos $68.000-os átlaggal (2019), mely öszegek persze helyi szinten és államonként szintén elég nagy különbségeket mutatnak.
Referenciák
Indian Gaming britannica.com
Indian Casinos 500nations.com
US Family and Household Incomes deptofnumbers.com
USA Statisztikák/US Statistical Atlas statisticalatlas.com
American Indians and Alaska Natives Facts census.gov
Népszámlálás 2020 Gyorsadatok/US Census 2020 Quick Facts> US Census Bureau census.gov

 

←←Indiánok

A Könnyek Ösvénye – Trail of Tears (1836-1838)

 

←←Indiánok



A valamikori Cherokee Indián Nemzet (az 1540. évi De Soto expedíciót követő járványok után kb. mindössze 25.000 ember) hatalmas, 350.000 km2 (8 mai állam) földet birtokolt 1540 és 1838 között. Hellyel-közzel békésen éltek, és megadták a fehér embernek is a jogot, hogy jöjjön és békében éljen. A cherokeek a 19. sz. elején már nem nomád “vademberek” voltak. Számos európai szokást átvettek, mint pl. a cherokee nők köntösszerű viselete. Utakat, iskolákat és templomokat építettek, rönkházakban éltek, reprezentációs kormányzati rendszerük volt, gazdálkodók és szarvasmarhatenyésztők voltak. Létezett cherokee ABC is, a “Talking Leaves” (Beszélő Falevelek), mely az ezüstkovács Sequoyah által jött létre. A Cherokee Phoenix hírlap 1828 óta napjainkig létezik úgy nyomtatott, mint netverzióban. Nem csak angol, hanem őslakos nyelven is megjelenik.

Chief Bone Necklace, oglala dakota törzsfőnök (Pine Ridge Reservation (1899)) Library of Congress, Washington D.C.

A Könnyek Ösvénye útvonalai Map by Carol Bos, Courtesy the U.S. National Park Service

 
1790 és 1830 között Georgia állam lakossága a hatszorosára nőtt. 1825-re a telepesek nyugati irányú terjeszkedése, az indián földek elfoglalása mind a cherokee-kat, mind a creek indiánokat a nyugati határszélre szorította. Az 1827-es Indian Springs szerződés értelmében a creek-ek teljesen eltűntek az állam területéről. Amikor 1829-ben Hernando De Soto aranyat talált és Georgiában is beindult az aranyláz, a cherokeek sorsa megpecsételődött, földjük végérvényesen veszélybe került. 1684-től 1835-ig több mint harminc szerződést kötöttek az Egyesült Államok kormányával, mely által területük fokozatosan csökkent. 1830-ban a kongresszus elfogadta az indián áttelepítési törvényt. Sok amerikai ellenezte a törvényt, köztük Davy Crockett tennessee-i képviselővel az élen, így Jackson elnök gyorsan aláírta a törvényjavaslatot. A cherokeek fellebbeztek és 1832-ben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága (John Marshall főbíró), a Cherokee Nemzet szuverenitására hivatkozva, érvénytelenítette az áttelepítési törvényeket. Ez azt jelentette, hogy a Cherokee Nemzetnek szerződésben kell vállalnia a költözést, majd a szerződést a szenátusnak meg kell erősítenie. Ekkor a cherokeek már elég megosztottak és csüggedtek voltak. A “Nem sokat tudok a történelemről” (I Don’t Know Much About History) c. könyvében Kenneth C. Davis így ír: “Hollywood azt a képzetet hagyta ránk, hogy az indián háborúk az 1800-as évek végén az Öreg Vadnyugaton dúltak és ez volt a leegyszerűsített “indián és a cowboy” történetek korszaka. A valóságban erre az időre már minden véget ért: az indiánok sorsa beteljesedett, alárendelésük befejeződött, számuk megtizedelődött. A gyilkolás, a rabszolgaság, a földek elvétele az európaiak érkezésével kezdődött. Ám a mélypont talán az volt, amikor mindez Andrew Jackson elnökségekor szövetségi szintű politikává vált.”
1825-ben a georgiai Új Echota lett a Cherokee Nemzet fővárosa. Itt volt a független indián nemzet kormányzati központja, amely terület egykor a mai Észak-Georgia és a délkeleti államok négy részét fedte le. John Ross volt a Cherokee Nemzet első és tisztjét máig a leghosszabb ideig betöltő választott vezetője 1828-tól haláláig, 1866-ig. A misszionáriusok, R. J. Miegs (az indián ügynök) és a törzsi tanács között tartotta a kapcsolatot. Ross csak egynyolcad rész volt cherokee, de egy nagyon kiemelkedő, jól képzett ember volt, aki szerette népét. Major Ridge, másnéven Pathkiller II (1771-1839), volt a másik személy, aki fontos szerepet játszott a Cherokee Nemzet életében. Ő volt az első cherokee rendőrség, a Lighthorse Patrol vezetője, és hét évig szolgált Ross vezető tanácsadójaként ill. törvényalkotóként. Major Ridge küzdött, hogy alkalmazkodjon a fehér ember kultúrájához, de továbbra is meg akarta őrizni indián örökségét. 1832-ben Georgia a földlottó révén, már nem először (1827), ismét földet szerzett, és újabb cherokee-földterület került az amerikaiak tulajdonába, akik be is költöztek a területre. A Cherokee Nemzet két részre szakadt. John Ross vezette a nagyobb csoportot az eltávolítás ellen, míg Ridge őrnagy és fia, John Ridge valamint Elias Boudinot (cherokee nevén Stand Watie, a főtanács tagja, törzsi újságíró), támogatta azt. Egy mindössze 500 fős kis csoport állt mögötte. Ők az országból való kivonulást támogatták. Major Ridge és támogatói 1835. december 29-én 5 millió dollárért cserébe, aláírták az Új Echota Szerződést. Az amerikai kormány teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy Ridge őrnagy a kisebbséget képviseli, de érvényesítette a szerződést. Ez volt az a jogi dokumentum, amire Jackson elnöknek szüksége volt és a törvényt (Indian Removal Act) gyorsan “keresztül is verte” a Szenátuson. Ross és követői elvesztették a csatát. Még a Junaluska vezető is, aki Jackson elnök, ma úgy mondanánk, személyi testőre volt, megpróbált beavatkozni és beszélni az elnökkel. Azonban Jackson hűvösen és közömbösen kijelentette: “a cherokee-k sorsát lezárták – nem tehetek semmit.” A szerződés aláírása után a Ridge család és több más cherokee azonnal új otthonába költözött Oklahomában. Major Ridge kijelentette: “Aláírtam a halálos ítéletemet.” Tudta, hogy a cselekedetét halállal büntethetik majd, mivel nem működött együtt a törzsi tanáccsal. Végül, a Könnyek Ösvénye eseményeinek végén, Ridge-t és híveit a Cherokee Nemzet árulójának nyilvánították és 1839. júniusában, Honey Creek-i ültetvényéről útban a városba, megtámadták és kivégezték. Támadóit soha nem azonosították hivatalosan, így nem is vádolták meg őket. Ross tovább harcolt az áttelepítés ellen, sikertelenül. A cherokeek egy része maradni akart ill. a “hadi ösvény” mellett döntött azaz harcolni akart. Végül az első, kisebb csoport 1838. május 25-én, majd a nagyobb október 18-án, a hadsereg kíséretével elindult az 1950 km-es! úton. Több mint 600 kocsin, gőzösön és csónakhajón, 20.000 cherokee kelt útra földön és vizen. Magukkal vittek 2000 fekete rabszolgát is. Az utazás 1839. március 26-án ért véget. Winfield Scott amerikai tábornok elrendelte, hogy a kísérő csapatok emberséggel viselkedjenek a cherokeekkal és ne alkalmazzanak semmilyen erőszakos korlátozást vagy kényszert. Ez nem igazán valósult meg. Korra, nemre tekintet nélkül, személyenként meghatározott mennyiségű húst, lisztet vagy kukoricát adtak nekik az útra. Akik nem akarták elhagyni otthonaikat, azokat a georgiai gárda kényszerítette távozásra. A cherokee javakat, élelmiszert stb. a helyi telepeseknek adták el. Szinte alig hagytak időt számukra, hogy felkészüljenek az útra. A kb. 6 hónapig tartó út során a cherokee nőket és gyerekeket megerőszakolták. Az új föld a Mississippitől nyugatra eső, a mai Oklahoma területe volt, melyet Indian Territory-nak neveztek el. A durva időjárási viszonyok, a kolera, az egyéb betegségek, az esőzések és a törött szívek miatt több mint 4000-6000 cherokee halt meg az 1838-39-es év telén a Könnyek Ösvényén (ahogy ők mondják: az ösvényen, ahol sírtak (cherokee nyelven: Nunna daul Tsuny)).
Az áttelepítések az Öt Civilizált Törzs mindegyikét érintette nem csak a cherokeekat. 1831 és 1842 között 60.000 indián került át az Államok által kijelölt Indian Territory területére, a Mississippi nyugati oldalára. A “költözés” ideje alatt közel 11.000 indián pusztult el, többségük a járványok okozta betegségekben ill a II. Seminol háborúban. Mindössze 9.000-en maradtak a régi földjükön délkeleten.
Referenciák
US Nemzeti Parkok NPS.gov
Trail of Tears/Könnyek Ösvénye history.com
Trail of Tears/Könnyek Ösvénye NDLA
Miért van eltűnőben az amerikai musztáng? americanwildhorsecampaign.org
Kemény igazság a Vadnyugat lovaival kapcsolatban Land & Livestock International, Inc.
Vadlovak-Ellentmondások NatGeo
Mustang Problem/Mustang-gondok Science Friday

 

←←Indiánok

Az Első Nemzet – The First Nation

←←Indiánok

Fejléckép: Rodman Wanamaker és indián törzsfőnökök az Amerikai Nemzeti Indián Emlékmű alapkőletételénél 1913. február 22-én a Wadsworth erődnél, Staten Island, NYC. Pénzhiány miatt az emlékmű soha nem épült meg. Balról: Cheyenne főnök Wooden Leg, Cheyenne főnök Two Moons, Rodman Wanamaker, Crow főnök Plenty Coups, Crow főnök Medicine Crow, Crow Indian White Man Runs Him, Oglala Sioux főnök Jack Red Cloud. Könyvtárkatalógus Credit: Library of Congress, Washington D.C., Author: Bain

Photo Credit: theguardian.com, Photograph: Alamy

Mint ismeretes, az egyszeri beáramlás, kb. 13-20 ezer évvel ezelőtti időhatárban a Bering-szoros valamikori jeges földhídján át “száraz lábbal”, Szibéria felől történt. Az eurázsiai jövevények feltehetően állatcsordákat követtek a jégkorszak végén. Ezt a megállapítást igazolják a DNS-vizsgálatok eredményei is azaz az indiánok genetikai ősei néhány tucat kelet-szibériai egyénből állt. A DNS-kutatások szerint csak a beáramlást követően váltak külön csoportokká. Mielőtt tovább olvasnál, tisztáznunk kell az őslakos ill. bennszülött (native) kifejezéseket. Sehol a világon nem élnek igazi őslakos emberek, kivéve Afrikát, mert mindenki más jött vagy ment valahonnan valahová és mindannyian Afrikából indultunk el. Furcsa és meglepő, de így van. 🙂 Az indiánok érkezése előtt is élt egy kisebb csoport Dél-Amerika legdélibb csücskén. Ők Ausztráliából érkeztek. A korábbi évszázadokban természetesen pár európai utazó is átjutott Amerikába és amennyiben ott maradtak, akkor az ő leszármazottaik is őslakosok. Ez nem azt jelenti, hogy az indiánok nem amerikai őslakosok csak nem 100%-os az ázsiai eredetük. Vissztérve az észak-amerikai indiánokra, ázsiai eredetüket mi sem bizonyítja jobban, mint a kiugró arccsontok és az enyhén mandulametszésű szempár. Egy részük több ezer évig még Alaszkában maradt mielőtt elindult volna az Újvilág belsejébe és egy részük Észak-Amerikában maradt. Idővel aztán egészen a 15.000 km-rel délebbre fekvő Tűzföldig benépesítették az amerikai kontinenst. Az északi sávban, Alaszkától egészen Grönlandig, a Paleo-Eszkimók, később az Inuitok telepedtek le. Ők egy külön társaság. 🙂 Így az évezredek során a dél-amerikai és az észak-amerikai indiánok arcvonásai, feltehetően az északi, zordabb klíma következtében teljesen mások lettek. Ez utóbbiaké határozottabb, erőteljesebb karakterű. Ellentétben a közép- és dél-amerikaiakkal az észak-amerikai indiánok nem hoztak létre hatalmas birodalmakat, gigantikus épületekkel és arannyal telezsúfolt óriási városokat. Igen érdekes, hogy a monumentális építészet és az ún. “magaskultúra” előbb létezett, mint az azt követő “primitívebb” indiánkultúra. Egy fordított irányú evolúció, azaz devolúció játszódott le a földrészen. Az észak-amerikai indián közösségeknek csekély az írásbeliségük (eltekintve kevés képírásos kultúrától), így a vallásos mítoszoknak ugyanúgy nem maradhatott fenn írásos emléke, mint pl. a társadalmi-történelmi eseményeknek sem. Annál nagyobb jelentősége volt az élőszóban való hagyományozásnak. A mai Kanada és USA területén 562 indián törzs él. Míg az USA dél-nyugati, kaliforniai és dél-keleti, floridai területein és Kanadában letelepedők földművelő törzsek voltak, addig a kontinens közepén a síksági indiánok nomadizált prérikultúrája volt a jellemző. Idővel kulturálisan is elkülönülő törzsekre és nemzetségekre váltak szét, melyek tagjai több ezer nyelv, több ezer dialektusát beszélték. Ezért sem kulturális, sem földrajzi, sem történeti értelemben nem beszélhetünk egységes észak-amerikai indián sorsról, még akkor sem, ha valamennyi törzs élete drámaian megváltozott a fehér ember érkezésével. Kolumbusz 1492. október 12-edikei, a Bahamákon történt partraszállásakor abban a tévhitben élt, hogy Indiába érkezett, ezért az itt talált embereket Indios-nak, azaz indiainak nevezte el. Amikor az első betelepülők megérkeztek Amerikába az Óvilágból, az erős arccsontozatú, napbarnított őslakosokat Red Indian-nek (Rézbőrű) nevezték el. Más források szerint a Red Skins elnevezés a bőrre kent, vörös színű harci festésre utal. Ami nagyon érdekes, hogy ellentétben déli rokonaikkal, az észak-amerikai indiánok, noha mindent tudtak a kövek, fák, állatbőrök vagy csontok felhasználásáról fegyvereik készítésekor vagy a háztartásukon belül, szinte semmit nem tudtak a fémekről a fehér ember megjelenéséig. Ez, a későbbi események ismeretében, hatalmas hátrányt jelentett a számukra az új jövevényekkel szemben. Nem Kolumbusz és emberei voltak az első fehéremberek, akik az Újvilág földjére léptek. Őelőttük már a vikingek is jártak az új földrészen. A 11. sz.-ban több települést alapítottak Grönlandon és Új-Fundlandon. Ő sem a legelső, de a legismertebb európai, aki ca. i.sz. 986-ban, tehát jóval Kolumbusz előtt Amerika földjére lépett, Leif Eriksson (ca. 970-1020) alias Vörös Erik, norvég születésű izlandi lakos volt. 🙂 A vehemens természetű viking hajós Labradoron és Grönlandon alapított települést. Visszatérve az őslakosokra… nagyon valószínű, hogy Amerikát több hullámban népesítették be a különböző őslakos népek. Az indiánok sokáig akadályozták az őslakosok származási helyével foglalkozó kutatásokat. Az USA törvényei szerint ugyanis, felmenőik földben nyugvó maradványai a mai indiánok tulajdonát képezik, ezért sokáig nagyon nehéz volt tudományos vizsgálat alá venni pl. egy földben talált ősi koponyát, de mára ez a gond megoldódott. Az 1607-ben legeslegelsőként alapított piciny kolónia Jamestownban, a mai Virginia állam területén volt. Az 1620-ban a Mayflower hajóval másodikként érkező kálvinista Zarándok Atyák (Pilgrim Fathers) a mai Massachusetts állambeli Plymouth-ban alapítottak kolóniát. Az idegenek érkezése után az indiánok között ismeretlen betegségek ütötték fel a fejüket, melyek megtizedelték a lakosságot. Pontosabban alig 100 év leforgása alatt 99%-ukat! valósággal kiirtották a furcsa és végzetesnek bizonyuló vírusok és baktériumok úm. himlő, tífusz, influenza, diftéria, kanyaró, sárgaláz, kolera. Számos indiánok lakta terület vagy város lakatlanná vált még mielőtt a nagyobb európai inváziók (a reformációt követő protestáns vallásüldöztetések szerte Európában 1620-tól ill. a Nagy Írországi Éhinség 1845-től) megláthatták volna őket. A visszaemlékezések szerint az elnéptelenedett indián településeken hegyekben álló, temetetlen holttestekről egy angol szemtanúnak a jeruzsálemi Gologota-hegy jutott az eszébe. Az európaiak, az indiánok által addig ismeretlen állatokat is hoztak magukkal: szarvasmarhát, juhot, sertést. Ezek is mindenféle kórt terjesztettek. Kolombusz idején, a mai USA területén (a Rio Grande folyótól északra) élő becsült, kb. 12-18 milliós populáció 99%-át nem a háborúk, hanem a járványok pusztították el. Paradox módon, de az idegeneket a kontinensen töltött első nyomorúságos évek idején a környező indián törzsek mentették meg az éhhaláltól és a fagytól.
A legnépesebb észak-amerikai törzsek az alábbiak voltak ezekben az időkben:
Apacs (Déli, Dél-Nyugati, Keleti területeken), Cherokee (K-Tennessee, É-Karolina), Cheyenne ((Montana) Nagy Síkság), Chinook (É-Ny-i Csendes-óceáni partvidék), Irokéz (É-K), Mohawk (New York), Navajo (Új-Mexikó, Arizona, Utah), Sziú ((Dél-Dakota) Nagy Síkság).
A hat legnépesebb indiánok lakta állam a mai USA-ban: Alaszka, Kalifornia, Oklahoma, Arizona, Új Mexico, Texas.
A ma, az USA területén (tehát Kanada nélkül) élő legnépesebb indián törzsek (census 2015): Cherokee/NC/OK (768.000), Navaho/AZ/NM/UT (332.000), Sioux/MS/LA/OK ((lakota más néven dakota) 160.000), Chippeva/MI/MN (73.000), Choktaw/MS/LA/OK (170.000), Chickasaw/OK (52.000), Apache/AZ/MN/OK (70.000), Creek/OK (82.000), Iroquois/OK/NY (81.000), Pueblo/NM/TX (63.000), Blackfeet/MT ((feketeláb) 105.000), Alaska natives/AK (indian eskimos (144.000)) Összesen ca. 3 Mió

Referenciák
A Cherokee Népről/About the Cherokee Nation New Georgia Encyclopedia
Az USA Belügyminisztériuma Indián ügyek/Indian Affairs FAQ Gyakori Kérdések
Official website of the U.S. Department of the Interior Indián Ügyek Minisztériuma
Híd az Újvilág felé/Bridge to the New World NatGeo
Egy szibériai migrációs hullám népesítette be Amerikát The Guardian
Őslakos Tények/Indian Facts

 
 

←←Indiánok

Indiánok a mai USA-ban – American Indians in Today’s USA

←←Indiánok


Hopi babák
Fontos tudni, hogy az indiánok csak 1924-től lehettek amerikai állampolgárok. Ez részben az I. Világháborúban nyújtott hősies szolgálatuknak is köszönhető. A pionírok és viszonylag még a telepesek is békességben éltek együtt az indiánokkal. Később, az USA létrejöttével a valamikori döntéshozók, ha egyáltalán, akkor inkább az indiánok asszimilálásában gondolkoztak semmint integrálásában. Primitív kultúrájukat elvetették és a magukkal hozott “civilizált” életformát akarták rájuk eröltetni, hogy hagyják el szellemeiket és legyenek keresztények stb. A gyermekeket elválasztották szüleiktől, hogy civilizálják őket, kényszerítve őket arra, hogy elhagyják örökségük minden aspektusát. Az iskolákban megtiltották nekik anyanyelvük használatát. Mostanra számos szervezet alakult pl. a Mni WICONI, melyek felismerték e nép értékeit és gondozzák kultúrájukat. Harc a vízért Standing Rock-ban, É-Dakota A motto: “Azt akarjuk látni, hogy az őslakosok megismerkedjenek és megtapasztalják a végső szabadságot és megszabaduljanak a sötétség hatalmától, amely még mindig a földeken és a közösségekben él…” Ma az egyén döntésén múlik, hogy rezervátumban él-e vagy a “kinti” világban. A natív amerikai az USA területén bárhol letelepedhet.
Charlie Soap, Kimberly Norris Guerrero és Moses Brings Plenty (Courtesy the Mankiller Project, Tahlequah, OK)
Az amerikai állam mára, talán lelkiismerete szavára hallgatva, különleges jogokat biztosít az őslakosoknak, ami jelentős adókedvezményeket és kiváltságokat jelent számukra. Viszont az általános megnevezés, amivel az indiánokat illetik, ma is így hangzik: The First Nation. Szerintük az indiánok csupán az első nemzet voltak Amerika hatalmas olvasztótégelyében, azaz ma már inkább salátástáljában (a 2 meghatározás az asszimiláció és az integráció különbségére utal). Hát, gondoljon erről mindenki azt, amit szeretne, de ismerjük be, egy indián ünnepség fehér résztvevőjeként nem könnyű szégyenérzet nélkül belenézni egy délceg tartású, kemény tekintetű, tolldíszes törzsfőnök szemébe… Az indiánok tisztesseges, békeszerető emberek és többségük, a sztereotípiákkal ellentétben, nagyon is modern és be tud illeszkedni az övétől eltérő, más közösségbe. 1975 óta törvényileg biztosítottak a törzsi önrendelkezés alapján közösségi iskoláik, múzeumaik, nyelvmegőrző programjaik, független újságjaik és online médiájuk valamint tv-csatornáik. Az Egyesült Államok 2010-es népszámlálási adatai szerint ill. a 2016-ra vetített becsült adatok alapján összesen 6,7 millió! amerikai azonosította/ja magát indiánként, ők főként a nyugati és déli államokban élnek. A sors iróniája, hogy mára népszerű lett az USA-ban a DNS-teszteknek köszönhetően, indián felmenők után kutatni. A demográfiai mutatókat tekintve az USA nem szégyenkezhet, ahogy az indiánok sem, mert számuk folyamatosan nő. A full-blood (tiszta) népesség ma közel 3 millió. A fenti, 6,7 milliós szám a “kevert” indián népességgel együtt értendő. Ennek a népességnek tetemes része Alaszkában él. Alaszkát 7,2 millió dollárért, kb. 2 cent/hold áron, 🙂 1847-ben vásárolta meg az USA Oroszországtól.
Vilma Pearl Mankiller, 1985-1995-ig a Cherokee Nemzet (al. 1839. szept. 06.) első választott női törzsfőnöke (newsok.com)

A rezervátumok többsége a Mississippi-től nyugatra található. Ma az Egyesült Államokban az őslakosok közel 2/3-a városokban és vidéki területeken él. A másik, nagyjából 1/3 él a szövetségi rezervátumokban. A rezervátumi törzsek többsége saját törzsi törvényekkel rendelkezik és nem tartozik az állami törvények hatálya alá. Mindezen pozitívumok ellenére a rossz kicsengésű rezervátumokban, 5-ször nagyobb a munkanélküliség, gyakoribb az alkoholizmus, a drogfüggőség, az öngyilkosság és gyengébb az egészségügyi ellátás (mihez képest? sic!). Lényeges tényező, hogy a múlt fájdalma az amerikai indiánok jelenlegi generációiban is benne él. Mentális helyzetük jóval rosszabb, mint az országos átlag. Másik szempont, mely kihat a mentális állapotra, az amerikai kormány azaz a mindenkori szövetségi jólét nagylelkűsége. Mégis, a rezervátumokban az indiánok megőrizhetik kultúrájukat és hagyományaikat, melyre igen büszkék. A korábbi évtizedekhez képest az amerikai indián népesség sokkal tudatosabb és körükben jóval erősebb az önismeret igénye. Világszerte általános nézet, még az amerikaiaknál is, hogy az indián népesség egy egységes, tömör csoport. Ez tévedés. Az indián törzsek soha nem voltak egységesek. Sőt, egyes törzsek még ma is elmarasztalóan viseltetnek egymás iránt. Jelenleg az Államokban több mint 500 elismert törzsi kormány létezik. Ők önigazgatásúak és az amerikai nemzet szuverén népei. Saját kormányzási joggal rendelkeznek a törvények (polgári és büntetőjogi) érvényesítésére, az adóztatásra, a tagságra vonatkozó követelmények megállapítására, a tevékenységek engedélyezésére és szabályozására vagy éppen a kizárásra a törzsi területekről. Az önkormányzati törzsi hatáskörök korlátozása megegyezik az állami korlátozásokkal úm. a törzsek, ahogy a szövetségi államok sem rendelkeznek a hatalommal, hogy háborút indítsanak, külföldi kapcsolatokat vonjanak saját hatáskörbe vagy pénzt bocsájtsanak ki. Számos cherokee ma szinte teljesen megkülönböztethetetlen a fehér emberektől. Szokásaik és hiedelmük tükrözi a mainstream Amerikát, de a hagyományos cherokeek különböző “stomp dance”-ek alkalmával rendszeresen összegyűlnek. Ezek a törzsi össztáncok szentek és szertartásosak. A törzseknek saját vallási vezetőik vannak. Az ünnepségeken (pow pow = kulturális találkozó, pawwaw = indián törzs szellemi vezetője) egy sor tánc zajlik, melyet az egész éjjel égő óriási szent tűz körül járnak. A stomp-i rendezvényeken való részvétel az 1970-es évektől kezdve egyre növekszik. Bár a stomp-táncosok sokáig nagyon titokzatosak voltak, mostanában vannak olyan csoportok, akik kijárnak a lakosság közé oktatni a hagyományos “cherokee-módszereket” 🙂 és hiedelmeket.
Referenciák
US Census, Demography(2020)/Ténykereső, Demográfia data.census.gov
Indian Tribes/Indián Törzsek american-tribes.com
NDLA Current Situation/Jelenlegi Helyzet NDLA
Amerikai Indiánok INFOPLEASE

 

←←Indiánok

Needles/Las Vegas, CA/NV

←←Nyitóoldal


 


Átértünk a San Bernardino megyei, 1883-ban alapított Needles -be, elértünk a Colorado folyóhoz és egyben átléptük Kalifornia határát is. Tankolás! Ajánlatos még Kalifornia előtt tankolni, mert itt a “legdrágább” 🙂 a benzin! A Mohave-völgyben vagyunk, a tengerszint feletti magasság alig 150 m, tehát jócskán jöttünk lefelé. Ez az évezredek óta itt élő Mohave indiánok földje. Erről tanúskodnak a sziklavésetek, képírások, régi ösvények. Az észak-nyugatra lévő Death Valley-hez (Halál Völgye) hasonlóan Needles-ben is extrém melegek a nyarak. Anno a megváltást ígérő Nyugat felé úton lévőknek, akik a Dust Bowl elől menekülve hagyták el otthonaikat, Needles fontos állomás volt, mert az első kaliforniai város a 66-os úton. A tervek szerint az I-40-es elkerülte volna Needles-t, de a lakosság olyan keményen fellépett ezellen, hogy végül majdnem az eredeti 66-os nyomvonalon építették meg az új utat, mely továbbra is áthalad a városon. A Quality Inn csendes kis moteljében aludtunk és ismét 1 órával korábbra állítottok az óráinkat, mert átléptünk a csendes-óceáni időzónába. Az jutott eszembe, hogy már közel 11.000 km-re vagyunk az otthonunktól és Kaliforniában még több mint 1000 km-t fogunk autózni… Másnap reggel indultunk tovább Las Vegasba az I-95-ös úton. Ez kb. plussz 250 km-es kitérő a 66-os útról, melyre majd Barstow-nál térünk vissza.
Kalifornia, az Arany Állam
A California név eredetét Garci Rodríguez de Montalvo spanyol író 16. sz. elején megjelent Las Sergas de Esplandián (Esplandián cselekedetei) c. regénye ihlette. A regényben California egy képzeletbeli szigetparadicsom, melyen egy Calafia nevű királynő uralkodik (ez valószínűleg az arab kalifa szóra utal). Mindenesetre a paradicsomi helyet illetően a névválasztás találónak bizonyult. Kalifornia 31. államként, 1850-ben csatlakozott az Únióhoz. Jelenleg az USA legnépesebb és 3. legnagyobb területű állama és a leggazdagabb is. Olyannyira gazdag, hogy a 2. (Texas) és 3. (New York) helyezetthez képest is hatalmas különbséggel vezet. A Parti-hegység és a Sierra Nevada által körülölelt terület földrajzilag a legváltozatosabb állam az USA-ban, mert vannak itt hófödte hegyek, sivatagok, zöldellő völgyek és az óceán csodálatos partvidékei. A világ legnagyobb aranyláza 1848-ban kezdődött. Több 10.000 kincsvadász érkezett a régióba és a következő években 300.000 ember telepdett le az új államban. Az aranyláz végével sem csökkent a bevándorlók száma és amikor 1869-ben az első transzkontinentális vasút elérte Kaliforniát, még könnyebbé vált a nyugatra történő utazás. Megkezdődött a Központi Völgy (Central Valley) termékeny földjének meghódítása. Rohamos fejlődésnek indult a mezőgazdaság,  először főleg szőlőt, paradicsomot, mandulát és sárgabarackot termesztettek. Ma Kalifornia a csúcstechnológiás mezőgazdaságával az Államok éléskamrája, de az elsivatagosodás és az évek óta tartó aszály miatt súlyos vízhiánnyal kűzd. Emiatt már évek óta korlátozzák a kaliforniaiak vízfogyasztását. Új megoldásként tengervíz-sótalanító üzemeket építenek. Az ottlakók számára Kalifornia nagyon drága, de a turista ki tudja hozni a költségeit elfogadható szinten. Az emberek rendkívül sokfélék és lazák. A keleti parthoz hasonlóan jóval tájékozottabbak, mint az ország belsejében élők. Itt van a legtöbb mexikói (a valamikori európai spanyol/portugál hódítók leszármazottai és a dél-amerikai indiánok keverék népe a meszticek), egy részük illegálisan, ami érdekes, mert ők itt tulajdonképpen őslakosok csak anno kiebrudalták őket… hmm. Rendesen dolgoznak, állati pufik és folyamatosan vigyorognak, mint a vadalma. Pár dollár borravalónak is nagyon örülnek… Flag Credit: Free Gifs-Animations-Clipart

 
 

←←Nyitóoldal

Oatman/Sitgreaves Pass, AZ

←←Nyitóoldal


 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Soundtrack: The Good, the Bad and the Ugly (1966)/Ennio Morricone
DISCLAIMER: THE SONG USED IN THIS VIDEO BELONGS TO THE RESPECTFUL OWNERS. NO COPYRIGHT INFRINGEMENT INTENDED

Soundtrack: Dances With Wolves (1990)/John Barry
DISCLAIMER: THE SONG USED IN THIS VIDEO BELONGS TO THE RESPECTFUL OWNERS. NO COPYRIGHT INFRINGEMENT INTENDED

 
img_arizonaflag Arizona, a kaktuszok és kanyonok földje…, mert eddig elfelejtettem megírni. 🙂 Letértünk az I-40-ről (ez a szakasz csak a 80-as évek közepétől létezik) és az Old Route 66-on, Kingmantól a hajmeresztő Sitgreaves Pass-on (1093 m) átkelve elértünk Oatman -ba, mely a Mohave megyei Fekete Hegyekben található élő szellemváros. Azért szellem, mert csak kb. 100 állandó lakosa van, a többiek feljárnak a városba kiszolgálni a látogatókat és a vadszamarakat, melyek lejárnak Oatman-be a hegyekből kajálni. Az út csodálatos és a motoros “road killer”-eknek igazi csemege. 🙂 A Sitgreaves Pass vonalán, melyet Gold Road-nak is hívnak, egy helyen még mindig folyik a bányászat. Imádnak bányászni, ez valami mágikus vonzalom és az ellenállhatatlan vágy az arany és egyéb kincsek megszerzésére.  🙂 Igen megörültem, amikor láttam, hogy az út tűrhető állapotban van. Úgy gondoltam, hogy majd itt eldöntjük, hogy bevállaljuk-e vagy nem látjuk Oatmant, mert rémes képeket láttam róla a neten. Koszorúk, keresztfák és a mélyben pihenő autóroncsok az út mentén. Ráadásul, mivel kelet felől mentünk fel, a külső sávban autóztunk… Szerencsére az Oatman-ból nyugat felé, Needles-be levezető út “majdnem” egyenes és klasszul belátható. Sitgreaves Pass-t Lorenzo Sitgreaves kapitány emlékére nevezték el, aki az 1851-es topográfiai mérnökexpedíciót vezette. Oatman-ban, a volt bányavárosban, 1915-ben két talajkutató becsülte meg a 10 millió dolláros aranykészletet. A lakosság száma 1 év alatt 3500-ra nőtt, később 10.000 lett. 1921-ben leégett a város, de az 1902-ben épült Hotel Oatman megmenekült és ma is a legfontosabb épülete a városnak. Többek között azért is, mert Mohave megye legrégebbi kétszintes, vályogszerkezetes épülete továbbá, mert Clark Gable és Carol Lombart, a két hollywoodi csillag itt töltötte mézesheteit 1939 márciusában. Lakosztályuk, “frozen in time” (befagyva az időben), megnézhető a szállodában. Gable-nek annyira megtetszett Oatman, hogy később is visszajárt a városba pókerezni a bányászokkal. 1941-ben szövetségi rendelkezésre leállították az aranykitermelést és bezárták a bányát, mert a háborúba történt belépéssel minden más fémre szükség volt, de aranyra nem. A bányászokat elvitték más bányákba. Oatman szerencsés volt, mert a 66-os út nagy forgalma Kingman és Needles között biztosította számára a túlélést. Ám ez az előny rövidéletűnek bizonyult, mert az I-40-es Kingman és Needles közötti új szakaszának megépülése után Oatman megkapta a kegyelemdöfést és a 60-as évekre teljesen kihalttá vált. A 66-os út reneszánsza és a világméretű érdeklődés, nomeg a közeli nevadai Laughlin kaszinói újra életet hoztak a város életébe. Felújítási munkák sorát végezték el a városban és az aranybánya is újra aktív. Az oatman-i szamarak nem őshonosak itt. Tekintettel a felmenőikre, a valamikori és anno a földmérők által idehozott majd szélnek eresztett teherhordó szamarak leszármazottai szabadon járkálhatnak a városban és minisztériumi védelem alatt állnak. Érdeklődésemre elmondták, hogy általában szelídek, de azért legyünk velük óvatosak, mert ezek visszavadult szamarak. A városban kapnak kaját, de ha plusszban kedveskedni akarsz nekik, akkor vigyél Magaddal almát, sárgarépát stb., de csak kb. ilyesmit, mert mással nem szabad etetni őket. 🙂
Credit: Flag Free Gifs-Animations-Clipart

 
 

←←Nyitóoldal

Ash Fork/Seligman, AZ

←←Nyitóoldal


 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Song: Stay Just a Little Bit Longer (1977)/Jackson Browne
DISCLAIMER: THE SONG USED IN THIS VIDEO BELONGS TO THE RESPECTFUL OWNERS. NO COPYRIGHT INFRINGEMENT INTENDED


img_arizonaflagÁtértünk a havasupai (kékeszöld víz) indiánok földjére és letérünk az I-40-esről az öreg 66-osra. Hihetetlen, de 1600 m magasan vagyunk a Préri végtelen fensíkján. A Yavapai megyei Seligman volt a 66-os road show-nk egyik legmulatságosabb helyszíne. A városka inkább falu, alig 500 lakosú. Nevét a Seligman testvérek tiszteletére kapta, akik anno segítettek finanszírozni a dél felé haladó vasútépítést. Hiába, a Vadnyugaton minden a vasúttal kezdődött. A 70-es években kiiktatott 66-os út és a Santa Fe vasút itteni szakaszának megszűnése csapásként érte a városkát, de lakói elszántan próbálják életben tartani. Mintha visszalépnénk az időben. Seligman, az egykor virágzó vasútmenti város és környéke ma a hatalmas marhafarmok, kamionsofőrök és a 66-os út országúti építészete letűnt ikonjainak keveréke. Amúgy a 66-osban az is érdekes, hogyha találkozol hasonló roadsider-rel, mint Te, akkor rögtön van közös téma. Az első kérdés a szokásos “Honnan jöttél?”, majd a következő általában a “Keletről Nyugatra vagy Nyugatról Keletre?”. Olyan mintha régről ismernétek egymást. Utunk során találkoztunk 4 ausztrál utazóval, akik egy motorral és egy autóval rótták a 66-ost váltogatva egymást a járművekben. Hol előttünk jártak, hol mögöttünk valahol, de egy töltőnél vagy egy shopban összesen 3-szor futottunk össze velük. Kiderült, hogy nekik is problémás néha megmaradni a 66-os úton a sok mellékág és a pontatlan térképjelölések ill. táblák miatt. Seligmanban ellátogattunk a Delgadillo Route 66 Shop and Visitor’s Centert-be és mellette az udvaron felhalmozott hihetelen mennyiségű emléktárgyat és szó szerint, limlom-gyűjteményt is megnéztük. Őrült próbababák, feldíszített régi autók és karácsonyfa, a rock hőskorát idéző korabeli zenegépek stb. A régi benzinkút egészen 1985-ig működött. Itt kezdődik a Route 66 leghosszabb, megszakítás nélküli, kb. 260 km-es szakasza. A helyi Roadkill Cafe -ban elkölthetsz egy szarvassült fogást is. Motto: “You Kill It, We Grill It”.
Flag Credit: Free Gifs-Animations-Clipart
 

 
 

←←Nyitóoldal

Santa Fe, NM

←←Nyitóoldal


 



Új-Mexikó fővárosa az 1607-ben alapított, 84.000-es lélekszámú Santa Fe a legmagasabban fekvő (2194 m) fővárosa és a második legrégebbi, európai telepesek által alapított városa az Államoknak. Santa Fe egy elhagyatott, romos indián falu helyén épült. Bár véres csaták árán, de 1693-ig a pueblóké volt a város, majd jött a mexikói királyság, Don Diego de Vargas-al a spanyol uralom és 1821-ben újra a mexikói, Új-Mexikó néven. (Mexican Territory of Santa Fe de Nuevo México) A telegráf 1868-as és a Santa Fe Railroad vasút 1880-as érkezésével gyors gazdasági fejlődésnek indult a város. Új-Mexikó 1912-ben nyert államiságot és Santa Fe maradt a főváros. A 66-os út Santa Rosa-tól a kanyargós Old Pecos Ösvényt követte Santa Fe-ig és lefelé Albuquerque-ig is elég hajmeresztő az eredeti 66-os nyomvonal. Az 50-es években több figyelmet kezdtek fordítani a festői város eredeti küllemének megőrzésére, a spanyol és pueblo hagyományok megtartására. Túl azon, hogy Santa Fe a főváros, az állam kiszolgálásán kívül jelentős gazdasági részt képvisel a turisztika, a művészet, az oktatás és az ingatlanfejlesztés. Ez utóbbi a várossal észak felől szomszédos Sangre de Cristo hegység lejtőin történik, ahova az utóbbi 20 évben új és tehetős betelepülők érkeztek. Külön említést érdemel az adobe-építészet, mely a miáltalunk is jól ismert vályogépítészet. Az adobe elnevezés a vályogtégla spanyol neve. Az ősi építőanyag, lényegében szárított iszaptégla, általában szorosan tömörítve földből, agyagból és szalmából készül. A megformázott téglát kiszárítják a napon. Vályogtéglát hagyományosan nem csak az amerikai délnyugaton, hanem szerte a világon, többek között az ókori Egyiptomban és a Közel-Keleten is használtak. Az éghajlattól és a helyi szokásoktól függően az építési módszerek, stílusok és a vályog összetétele más és más a világ különböző helyein. Az adobe fal teherbíró, vízhatlan, önfenntartó és biztosítja a természetes energiahatékonyságot. Itt, a helyiek, néha aszfaltemulziót is adnak hozzá, hogy növeljék a téglák vízhatlanságát. Meszet és cementet is lehet még adalékként használni, de ezek mind növelik a költségeket. Latin-Amerika egyes részein a vízállóság növelésére kaktuszok erjesztett levét keverik az adobe-hoz. Még alkonyat előtt felmentünk a Santa Fe Operaház-hoz, 11 km-re a várostól északra még feljebb a hegyre. Ki gondolná, hogy ilyen magasságban, a várostól is távolabb egy operaház van? …és nem is akármilyen, mert 2016-ig 43 országos és 14 világbemutatót mondhat magáénak. Az eredeti, 1956-ban épült épület 1967-ben teljesen leégett. Amúgy kiváló út vezet fel és az opera is építészeti különlegesség, de felérvén nem találtunk ott egy lelket sem. Persze nem volt előadás, de szinte kísérteties csend fogadott minket. El is tévedtünk, mert az épületegyüttes tagolt és zegzugos. Igen nehezen fényképezhető is, mert rálátni az épületre csak távolabbról lehet. Az oldalt nyitott nézőtér ill. az épület homlokzata a felvezető úthoz képest ellenkező irányban van tehát mi csak az opera hátulsó felét láttuk.
A Loretto Kápolna misztikus lépcsője 1872-ben Santa Fe városába érkező tanító-gyógyító apácák számára Jean-Babtise Lamy, helyi püspök, francia építészek segítségével új iskolát és kápolnát építtetett. A kápolnán az utolsó simításokat végezték, amikor rájöttek arra, hogy nem tudnak feljutni a karzatra, ahol a kórus énekelne. Az apácák szomorúak voltak, de hittek Isten segítségéban és 9 napon át imádkoztak Szent Józsefhez aki ács volt. Aztán egy nap kopogtattak a kápolna ajtaján. Egy tiszta arcú, ősz öregember állt az ajtóban, kezében szerény szerszámos táskával. Azt mondta, a lépcsőt jött megépíteni. Hónapokon keresztül dolgozott, mindössze kalapácsot, fűrészt és mérőfát használt és megépítette a lépcsőt, majd a munka végeztével nyomtalanul eltűnt. A csigalépcsőnek azóta csodájára jár a világ. Hogy miért? Mert ellentmond a fizika, a statika és a gravitáció minden törvényének. Nincs központi támasza, nem “kapaszkodik” a falhoz, egyetlen szöget sem tartalmaz, és sehol sincs összeragasztva. A selymesen lecsiszolt fa kecsesen kúszik fel a karzatra, két teljesen szabályos, 360 fokos kört bezárva és tökéletesen illeszkedik a szűk helyre.
A lépcsőt azóta számtalanszor megvizsgálták, de nem tudnak rájönni, hogyan készülhetett. Még magán a fa anyagán is vitatkoznak, hiszen nemhogy a környékbeli fatelepeken nem árultak ilyen faanyagot, de a világon sehol. Vajon ki lehetett az aranykezű mesterember? Az apácák és a helyiek szerint is Szent József volt, aki egyenesen a mennyekből érkezett, hogy segítsen rajtuk. Szakemberek egy szűk csoportja szerint azonban nem olyan misztikus a lépcső, mint amilyennek tűnik. Sokak szerint a csigalépcső kis spirálja révén öntartó és az egyes elemek rögzítéséhez azért nem használtak szögeket és ragasztót, mert speciális, igen precízen kifaragott csapokkal vannak összefogatva. S hogy melyik oldalon áll az igazság? Ki-ki döntse el szíve szerint… Flag Credit: Free Gifs-Animations-Clipart

 
 

←←Nyitóoldal

Tucumcari, NM

←←Nyitóoldal


 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Songs: The Legend of Tucumcari (1968)/Sheryl Barnes & The Teen Tones, Tucumcari (1959)/Jimmie Rodgers, Tucumcari Tonite (?)/The Road Crew, Thousand Miles from Nowhere (1993)/Dwight Yoakam
DISCLAIMER: THE SONGS USED IN THIS VIDEO BELONGS TO THE RESPECTFUL OWNERS. NO COPYRIGHT INFRINGEMENT INTENDED

 

 
Új-Mexikó – State Motto: Crescit Eundo (It grows as it goes – Haladva növekedni)
Új-Mexikó, másnéven a Bűvölet Földje (Land of Enchantment), a gazdag történelem, a békés csend és a fenséges hegyek hazája. A Sziklás-hegység legdélibb lejtőit láthatjuk itt, melynek szintkülönbségei meglehetősen nagyok, 1000-4000 m között vannak. Amarillótól Tucumcariig azonban még egy jókora szakasz préri következik egészen Santa Rosaig… az 5. napunk a Prérin. Új-Mexikó területét elsőként benépesítő emberek közel 20.000 évvel ezelőtt érkeztek ide Kolumbusz előtt. Ezek ősei egymást követő, rendkívül fejlett civilizációkat hoztak létre, melyek i.e. 1200-tól i.u. 1521-ig virágzottak. Ezek közül a maya és azték kultúrák a legismertebbek. Az állam igen ritkán lakott, 6-7 fő/km2 és a 2 milliós népesség majdnem fele latin-amerikai, 9% pueblo, navaho és apache indián. Az állam talán legismertebb, negyedik legnagyobb városa Roswell, mely az 1947-es UFO-esemény kapcsán híresült el. CLICK ROSWELL UFO A videó majdnem normál sebességű szinte nyílegyenes úton autóztunk órákig, ezzel is a Préri monotonságát akartam érzékeltetni. Az utak széle fel van bordázva arra az esetre, ha elaludnál a nagy unalomban…
A Quay megyei, 1247 m magasan fekfő Tucumcari története “Six-Shooter Siding (Hatlövetű Mellékvágány) néven, lármás vasútépítők és törvényen kívüliek csapatával, valamint pár saloonnal (kocsma + örömszakasz) és záporozó puskalövéssel kezdődött 1901-ben. A Rock Island Railroad vasúttársaság nem pont erre, hanem 3 mérfölddel nyugatabbra vezette a vonalat. A kis közösség nem vesztegette az időt és felszedte a már kész sínpályát, majd közelebb hozták magukhoz a vágányt. A megmozdulás sikerrel járt, mert a település hamarosan tele lett kereskedőkkel, szerencsejátékosokkal, állattartókkal és tánctermekkel, melyekben természetesen lányok is voltak. 🙂 A Tucumcari név comanche nyelven kilátót jelent, mert itt található a közelben a Tucumcari-hegy. Az első személyvonat 1902-ben érkezett Tucumcariba, majd naponta 4 vonat jött. 2 keletről és 2 nyugatról. A legkeményebb kihívás, amivel a korabeli szívós úttörőknek meg kellett kűzdeni, a vízhiány volt. A kemény földbe csak nagy nehézségek árán tudtak kutakat ásni, így kezdetben úgy szállították ide a vizet amiért a lakosság 50 centet fizetett hordónként. A mai Tucumcari ca. 6000 lelket számol, nagyon csendes kisváros. Itt elég jól látszik, hogy a 66-os út fénykorában jobb időket látott. Sok az elhagyott, romos épület, lakóház és régi vállalkozás. Viszont itt van az erdeti állapotára felújított Safari Motel, ahol megszálltunk. Számos falfestmény is található a városban, melyek a naív festészethez hasonlíthatók. A képek történelmi eseményeket, reklámcélú képeket, retrótémákat dolgoznak fel és az itteni tájat is megjelenítik. A városon átvezető 66-os egy részén azért tapasztaltunk nagyobb mozgást és a közeli kamionos pihenőben is nagy volt a forgalom. Hiába, Amerika az országutak és az azok mentén élők országa is.
Flag Credit: Free Gifs-Animations-Clipart

 
 

←←Nyitóoldal

Afton/Claremore/Catoosa/Tulsa/Chandler/Arcadia, OK

←←Nyitóoldal

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Song: 06.15 AM (2006)/Liquid Soul
DISCLAIMER: THE SONG USED IN THIS VIDEO BELONGS TO THE RESPECTFUL OWNERS. NO COPYRIGHT INFRINGEMENT INTENDED


 

Songs: Boy’s Night Out (1962), Home Sweet Oklahoma (2008), Poor Little Fool (1958), I Can Help (1974), The Walls Have Ears (1959), Don’t Be Cruel (1956)/Patti Page
DISCLAIMER: THE SONGS USED IN THIS VIDEO BELONGS TO THE RESPECTFUL OWNERS. NO COPYRIGHT INFRINGEMENT INTENDED


 
Oklahoma – State Motto: Labor Omnia Vincit
A Magyarországnál kétszer nagyobb területű, 3,6 millió lakosú Oklahoma állam neve csaktó indián nyelven oklahumma azaz vörös ember-t jelent. A csaktók arról váltak híressé, hogy a II. Világháború alatt a hadsereg a navahók mellett főleg csaktó törzsbéli katonákat alkalmazott kódbeszélői feladatok ellátására. A jelenlegi indián, főleg cherokee népesség 400.000-es! és a második legnagyobb számú az USA-ban. Fontos esemény volt az állam történelmében, amikor 1889. április 12-én a szövetségi kormányzat megnyitotta Oklahoma határait, engedélyt adott a telepeseknek letelepedni a középső övezetben. Az állam határán tízezrével vártak a határ megnyitására, hogy földet foglalhassanak (Land Rush Oklahoma). Oklahoma a Great Plains (Nagy Síkság) és az Ozark Plateau hegyvonulata között fekszik. A terület füves, bozótos, nagyon kevés erdővel, de annál több aranyló búzatáblával. Az állam gazdasága vegyes: repülőgépgyártás, szállítási és közlekedési eszközök gyártása, élelmiszerfeldolgozó-ipar, elektronikus berendezések gyártása, telekommunikációs eszközök gyártása, gáz- és olajfinomítás valamint igen fejlett mezőgazdaság. Oklahoma az 5. helyen áll a búzatermesztő államok sorában és az össznépi terméket tekintve, nem is gondolnánk, de szintén az 5. helyen áll nemzeti szinten. A 20. század elején számottevő volt a Ku Klux Klan jelenléte, de ennek ellenére pl. Tulsa-ban népes afroamerikai közösség él. Oklahoma állam neves szülöttei: Will Rogers, Chuck Norris és Brad Pitt. Mai utolsó állomásunk még Oklahoma City előtt Arcadia. Itt található a modern, országúti látványosság az arcadiai Pops 66 gigaméretű üdítősüveg, melyet neoncsőből építettek. A Pops 66 magassága 20 m, súlya 4 tonna. A benzinkút ill. a Pops mellett egy több100 különböző üdítőt kínáló üvegépület van, ahol persze ehetsz is, ha akarsz. A Soda Ranch üveghangárjának temérdek polcán fantasztikus színkavalkádot alkotva szín szerint sorakozik a “világ összes üdítője” (mivel Amerikában vagyunk, így kell fogalmaznom). 🙂 Extrém üdítőket is találsz itt pl. földimogyoró vagy bacon ízű italt. A végeláthatatlan üvegpolcokon nem láttam egy szemernyi port sem. Érdeklődésemre, hogy hogyan tartják tisztán őket, azt válaszolták, hogy ez egy 1 éves munkabeosztás alapján történik. A személyzet minden tagja a hétvégét kivéve, műszakonként 2 polcot tisztít meg. A folyamatot egy táblázatban rögzítik és amikor az megtelik, akkor kezdik előlről az egészet. 🙂

The Field of Empty Chairs (Az Üres Székek Mezeje) az áldozatok emlékparkja Oklahoma City-ben

Merénylet: 1995. április 15-én Oklahoma City terrortámadás színhelye volt. Timothy McVeigh és Terry Nichols az Alfred P. Murrah-ről elnevezett Federal Building közelében bombát (2177 kg robbanóanyag!) robbantott, amely 168 embert ölt meg és több mint 650 embert megsebesített. A halottak közt 19 gyermek volt. Timothy McVeigh-t halálra ítélték, s az ítéletet végrehajtották 2001-ben. Terry Nicholast 161 ember megöléséért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Mindkét férfi egy radikális jobboldali csoport tagja volt Michiganben. A 9/11-es terrortámadás előttig ez volt a legszörnyűbb tömeggyilkos merénylet, ami amerikai földön történt.
Az Államok nagyvárosai többnyire egyformák, európai ember számára nem jelentenek különösebb élményt, de Tulsa kivétel. Az olaj valamikori világfővárosa (az amerikaiak így tartják) 🙂 az egyik legszebb és legkülönlegesebb Amerika szép városai között, mert az art deco építészet legnagyobb gyűjteményével rendelkezik. A legreprezentánsabb deco-épületek, főleg hivatalok, közszolgálati épületek, a belvárosban találhatók, de a város egész területén láthatsz deco-t úm. iskolákat, templomokat, lakóházakat, de még benzinkutakat is. Ha tehát a 66-oson poroszkálsz, akkor mindenképpen ugorj be Tulsába! Tulsa szimbóluma a 23 m magas, csupasz mellkasú, Tulsa-feliratú, csatos övet viselő arany olajmunkás, a Golden Driller (lásd a videón). Az emlékművet 1953-ban állították fel a Tulsa Expo alkalmából Tulsa olajkirályságának dicsőségére ill. a kemény és veszélyes munkát végző olajmunkások tiszteletére. Ma a Golden Driller Oklahoma állam hivatalos jelképe.
Flag Credit: Free Gifs-Animations-Clipart
 

 

←←Nyitóoldal

Carthage, MO/Baxter Springs, KS/Miami, OK

←←Nyitóoldal


 

Három állam, Missouri, Kansas és Oklahoma találkozási pontjához érkeztünk. Kansas-t a 66-os út ca. 20 km hosszon éppen csak megérinti.


 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Songs: Rumors-Johnny Crawford, You Don’t Know, I Don’t Care, Look Who It Is-Helen Shapiro
DISCLAIMER: THE SONGS USED IN THIS VIDEO BELONGS TO THE RESPECTFUL OWNERS. NO COPYRIGHT INFRINGEMENT INTENDED

 


A Jasper megyei várost Carthage-t a jól ismert Karthágóról nevezték el. 1861. július 5-én itt zajlott le a polgárháború legelső, hivatalos csatája 1000 uniós és 6000 konföderációs katona részvételével. A második, 1863-as csatát követően irreguláris, gerilla-lázadó csapatok felégették a várost, többek között a Megyei Bíróság épületét is. Irónikus módon, de ennek köszönhető az új, Jasper Bíróság felépítése, mely a viktoriánus kori építészet egyik legszebb példánya az Államokban. 1866-ra újjáépítették Carthage-t és attól fogva, hogy a Missouri Western Railroad vasút elérte a várost, 1870-ben pedig a posta is, gyors fejlődésnek indult minden. A fő tevékenység az ólom-, cink-, mészkő- és szürkemárvány-bányászat volt, melyből az Aranykor (Golden Age) idején több ember vált milliomossá Carthage-ban, mint bármelyik másik amerikai városban. Az általuk épített kastélyokat, villákat ma is megcsodálhatja a látogató. A carthagei az USA egyedüli és valódi szürkemárvány-lelőhelye, melyet a washingtoni Capitolium és a Fehér Ház építőanyagául is felhasználtak. A város másik “büszkesége” Belle Starr, Oklahoma állam hírhedt banditakirálynője volt, aki itt élte leánykorát jómódú apja udvarházában.
Kansas, a Napraforgó Állam: Webb City, Joplin, Galena, Riverton a városok sora… a valamikori Osage indiánok földje, az oklahomai államhatár mellett található Baxter Springs (Cherokee megye), ahol megálltunk rövid időre. Történelmi hely az Államokban és egyben a legtöbbször kirabolt város is. 🙂 Polgárháborús csaták, a városon átvezető hadiút, vonatrablás, az 1863-as tömegvérengzés és a híres-hírhedt páros, Bonnie és Clyde történeteiről nevezetes. A bankrablások fénykorában Bonnie és Clyde kirabolták Baxter Springs üzleteit, rendőröket gyilkoltak meg a közeli Miami és Joplin városokban. Clyde Barrow Champion és társa, Bonnie Parker, 1930. januárjában találkozott Texasban és “pályafutásuk” végén 1934. május 23-án, Louisianaban lőtték le őket.
Az Ottawa megyei Miami-t Oklahoma kapujaként is emlegetik. Itt burkolták le 1921-1922-ben a 9 láb (2,75 m) széles “Ribbon Road”-ot (Szalag Út), mely 1926-ban a 66-os út része lett. A Miami névnek semmilyen kapcsolata nincs a floridai Miami-val. Az itt élt Mayaamia indián törzs hívta így a területet és a közeli folyót. Miami a mai napig a “fővárosa” a még itt élő törzseknek úm. a Miamah, a Modoc, az Ottawa, a Peoria és a Shawnee törzsek. 🙂  Bonnie és Clyde itt is tevékenykedett és itt hagytak egy autót is miközben üldözték őket. Számtalan rablás, emberreblás és 13 gyilkosság szerepelt a számlájukon. Ma, Miami egy csendes kisváros. A régi Main Street-en, a 66-os mentén, sok elhagyott épület és üzlet van. Évente átlagosan 10-12 jelentős méretű tornádót regisztrálnak a térségben, de a kisebbek ennél gyakoribbak. Látogatásunk fénypontja a Route 66 Vintage Iron Motorcycle Museum volt némi adomány fejében, mert amúgy ingyenes a belépés.
Flag Credit: Free Gifs-Animations-Clipart

 
 

←←Nyitóoldal